Gyerekkoromban mi nem ünnepeltük a névnapokat. Valahogy én egy helyre tettem a szocialista ünnepekkel: a május elsejei felvonulással, a november 7-i eseményekkel. A szüleim mindig azt mesélték, hogy ilyenkor az a kötelező esemény, hogy a kollektíva őszintére issza magát, és anyám hangjából kiéreztem, hogy ez nem jó dolog. Sokáig azt sem tudtam, hogy mikor van a névnapom. Aztán mikor már gimnáziumba jártam, akkor szembesültem azzal, hogy mások bizony ünnepelik a névnapjukat. Na, nem akkora ünnepléssel, mint egy szülinapot, de azért van valami kis ajándék meg miegymás. Akkor egy kicsit úgy éreztem, elloptak tőlem valamit. Természetesen ma már nem gondolom így. Egy dolog maradt meg ebből az időszakból mára: szinte képtelen vagyok megjegyezni bárkinek a névnapját. Szerencsére ebben segítenek most már a mindenféle eszközök.

Az én névnapom kétszer van az évben: március 12-én és május 9-én. A márciusit ünneplem praktikussági okokból, mert ez van előbb, hamarabb kapok ajándékot. Rozi már jó előre megígértette velem, hogy nem fogok szerdán sokáig dolgozni. Szépen elraktam egy megbeszélést fél hatról, és készültem arra hogy milyen instrukciókat fogok kapni. Ugyanis Rozi kijelentette, hogy meglepetés lesz, még azt se mondja el, hogy hol fogunk találkozni. Forgattam a fejemben a lehetőségeket. Milyen meglepetés lesz majd? Zsiráfkancát fogunk fejni, felfedezzük Prága csatornarendszerében az ott rejtező Gólemet, esetleg beírat egy chippendale-tanfolyamra? Öt óra körül megkaptam az úti célt, a Národní třídánál találkozunk. Még akkor se tudtam, hogy hova megyünk, amikor egy fickó hónaljszagát élveztem a metrón préselődve.

A villamosmegállóban várt rám Rozi titokzatos mosollyal az arcán. Még akkor se volt hajlandó elárulni, hova megyünk. A Národní třída környéke szerintem az egyik legjobb hely Prágában, egyszerre nagyvárosi és olyan tipikusan prágai, boltok, kávézók, szépen felújított gyönyörű épületek. Csak egy utcát kellett lesétálni és már ott is voltunk a meglepetés helyszínén, a prágai privát lego (itteni kiejtés szerint légó, mint a légópince) múzeumban.

A legók, a legózás gyermekkorom óta nagy kedvencem. Az egyik olyan tevékenység ma is, ami teljesen ki tud kapcsolni, és örülök, hogy ilyenkor gyereknek érzem magam és nem bánom, ha emiatt annak is tartanak. Visszatérve a múzeumra, a prágai legomúzeum Európa legnagyobbja. Természetesen ebbe ne vegyük bele a Legolandeket, hiszen azok inkább vidámparkok. Maga a múzeum 340 nm-en helyezkedik el, és több mint 2500 modellt állít ki, aminek egyébként kicsivel kevesebb mint a fele egyetlen megszállott gyűjtőtől származik. Szívesen találkoznék vele.

A kiállítás előterében egy nagyon pepecen felszerelt bolt található, ahol mindenféle különlegesség is kapható, amit az ember nem kap meg minden sarkon. Mondjuk az árak is elég durvák voltak, a legdrágább lego kicsivel több mint egymillió forint volt. Rozi nem hitt a szemének. Ahogy az ember kiperkálta a 200 koronás belépődíjat, egy lépcsőn ereszkedhet alá a főterembe. A főterem kb. 100 nm, a közepét egy hatalmas legocity város foglalja, amely egy terepasztalon terpeszkedik. Az oldalsó vitrinekben tematikusan az egyes legocsaládok vannak kiállítva, technics, creator, főleg az alaplegók. Van két külön vitrin a vonatoknak és a repülőknek. Továbbhaladva két egyedi installációt tekinthetünk meg. A Károly-híd öt méteres lego-makettjét, amin mintegy ezer figura képviseli a szűnni nem akaró tömeget. A híd felett szimulálják a nappalokat és az éjszakákat. Itt elidőztünk egy kicsit, annyira szépen, részletesen ki volt dolgozva.

A következő vitrinben a prágai Nemzeti Múzeum lego-makettjét lehetett megcsodálni, ami szerintem elég rosszul van elhelyezve, mert a híd előtt vélhetően sokkal érdekesebb lenne, de így utána, annyira semmilyen, hogy 1 perc múlva továbbáll az ember. A következő nagy teremben a vitrinekben a nyolcvanas évekből, azaz a gyerekkoromból származó legók voltak kiállítva. Néhány nekem is megvolt, néhányat csak a katalógusokból ismertem, és álmodoztam róla, hogy milyen lehet egy ilyen doboz legót kinyitni. Azóta már vettem magamnak néhány nagydoboz legót, hát leírhatatlan érzés. A nagy legók összetettsége és kidolgozottsága mindig rabul ejt, annyira finom részletek vannak messzemenően precízen megtervezve, amire leginkább építés közben csodálkozik rá az ember.

A terem másik oldalát az 50-es, 60-as évekből származó legók uralták. Nagyon érdekes volt látni, hogy akkor még fém kisautókat adtak a legokockák mellé, és kis öntött műanyag katona-szerű figurákat. A mindenki által ismert legofigura csak 1974 óta létezik. Az első tényleges legók, néhány kocka és egy hozzáadott fém vagy műanyag kisautóból álltak. A design is teljesen más volt. Érdekesség, hogy a védjegynek számító összeszerelési útmutató csak 1964 óta része a dobozoknak. Az igazi áttörést a lego a nyolcvanas évek elején érte el, és ez a kiállításon is jól megfigyelhető, egy hatalmas vitrin volt tele az ebből az időből származó szettekkel. Én a hagyományos lego-építési elveket szeretem, amikor apró részletekből áll végül össze az egész, nem azt, amikor van három-négy előre kiöntött elem és azokat 5 perc alatt össze lehet pattintani és már készen is van. Hol marad az élvezet akkor?

Néhány vitrinben a nyolcvanas évek csúcs legóit is, a 82-ben nyugdíjazott Expert széria épületeit is meg lehet csodálni. Például a fél méter széles Sidney operaházat, vagy a majd egy méter magas Eiffel tornyot. A következő szobákban a kilencvenes évek kalózos, lovagos és egyéb tematikus legói voltak kiállítva, ezeket annyira nem szerettem. Végig nagyon hiányoltam a star wars-os legokat, amelyek az igazi kedvenceim. Mondtam is Rozinak, hogy ez a gyűjtő nem szerette a star warst nagy sajnálatomra.

Ahogy viszont felkaptattunk egy kis lépcsőn egy külön kis emeletre, úgy éreztem, hazaérkeztem. Ahogy beléptünk a szobába, felcsendült a birodalmi induló, és szerintem a valaha látott legtökéletesebb csillagok háborúja lego-gyűjtemény tárult a szemünk elé. Talán csak az elmúlt pár év legói nem voltak ott. Azon kívül minden. A félméteres millenium falcontól a kis 10-15 darabból álló minis series-ig minden. Csak álltam és egyik ámulatból estem a másikba. Közben szólt a zene is, hogy még jobban megdobja a hangulatot. Nem tudom, meddig álldogáltunk ott, de nekem néhány másodpercnek tűnt. Aztán miután már eleget időztünk és úgy éreztem, el tudok szakadni a látványtól, lementünk a shopba, ahol volt még egy Rozitól kapott voucherem, hogy választhatok magamnak egy legót. Ahogy szokták mondani, a bőség zavara. Szép tüzetesen végignéztem mindent, hihetetlen választékuk volt, végül egy repülőt választottam ki, amit már kinéztem egy ideje.

Jó két órát töltöttünk bent, ezért beültünk egy kávéra, hogy kipihenjük a fáradalmakat. Olyan inspirációt nyertem a kiállításból, hogy eldöntöttem, hogy a lányaimmal együtt megint elmegyünk Legolandbe, Németországba, az innen csak 5-6 óra kocsival. Most itt csücsül mellettem az összerakott lego-repülő, és emlékeztet arra, milyen jó kis kiállításról származik. Mindig is tiszteltem azokat az embereket, akik képesek voltak valami rendkívülit alkotni, a lego alkotóit ide sorolom.