Kalandjaink Prágában és a világban

A gyerekekkel töltött hét fő attrakciójának mindenképpen a günzburgi Legolandba történő utazás ígérkezett. Évekkel ezelőtt már voltam itt a gyerekekkel, és nagyon jó emlékeket őriztünk róla. Így mikor megállapítottam, hogy Prágából bő négy óra autózással oda lehet jutni, már készen is volt a terv.

Legolandról sokaknak valami olyan hely jut eszébe, ahol biztos minden sarokban kockafejű szemüveges kis csávók éppen valami űrhajót építenek, vagy éppen Ninjago csatákat vívnak. Na ilyen nincsen. Az egész parkban egy olyan hely van, ahol valóban lehet valamit építeni. Legoland a lego-tematika köré épített klasszikus vidámpark. Egy olyan speciális része van, ami máshol nincsen: legóból fel van építve néhány európai városrész, pl. a hamburgi kikötő, a holland csatornavidék, vagy Berlin nevezetességei. Ezt a részt minilandnak hívják, és az ember Gulliverként járkálhat a derékmagasságú házak között, ahol a csatornákon apró legohajók járják köreiket fáradhatatlanul, vonatok zakatolnak, buszok állnak meg a megállókban.

De ne szaladjunk ennyire előre. Legolandnak is van saját hivatalos szállása, de hogy ott lakhassunk, mindkét vesémet el kellett volna adnom. Úgy véltem, arra még talán szükségem lesz, ezért máshol kerestem szállást. Günzburgban, a park közelsége miatt teljesen elszálltak az árakkal még német viszonylatban is. Ezért inkább Augsburgban, a parktól háromnegyed óra autózásra találtam egy hotelt. A másik probléma, amit meg kellett oldanom egy autó beszerzése volt, mert itt nekem nincsen autóm, Rozi pedig repülővel csatlakozott hozzánk. Nosza, gyorsan béreltem is egy autót, és pénteken már egy kék színű, kéthónapos, új Octáviával gurultunk Augsburg felé.

Ahogy beléptünk Németországba, árgus szemekkel néztem a romló nyugati demokrácia hanyatlását. Nem találtam jeleit, de valószínűleg tudták, merre járunk és csak ott tupírozták fel a dolgokat. A németek még mindig sokkal jobban élnek, mint mi, vagy akár a csehek. Ez tettenérhető mindenütt.

Augsburgban a kedvünkért feltúrták az egész belvárost, mindenütt vidám légkalapácsok, markológépek zakatoltak, és mindezt lelkiismeretesen már reggel hétkor is tették, szombat reggel is. Sokak felmenői említve lettek. Egyébként a város egy nagyon unalmas német kisváros, ami arról nevezetes, hogy kalandozó őseinket itt állították meg véglegesen 955-ben az Augsburg melletti Lech mezőn.   

Szombaton egy közeli cukrászdában reggeliztünk, mert a szállodában négyünknek 40 euró lett volna egy reggeli. Belekalkulálva, hogy Laura lányom annyit eszik, mint egy poszáta, inkább egy sarokkal arrébb reggeliztünk meg bőségesen 25 euróért. A reggeli után végigaraszoltunk az útépítéssel sújtott autópályán. Kicsivel dél előtt már a park hatalmas parkolójában sétáltunk. A parkban Hyundai-hétvége volt, minden Hyundai-tulajdonos ingyen mehetett be, ráadásul hosszított nyitva tartás is volt annak köszönhetően, hogy Németországban is kitört a szünidő. Egyetlen dolog miatt nem voltak elviselhetetlenül sokan, mert napközbenre viharokat mondtak a térségbe. De a térségben biztos nem ritka az eső, mert igen közel van a parkhoz egy város, amit Regensburgnak, azaz Esővárnak hívnak.

Legolandban, mint minden ilyen jellegű parkban, egy belépőjegy van, amellyel minden játékot, attrakciót annyiszor használhat az ember, amennyiszer akar. Ennek a természetes következménye, hogy a jobb dolgokat mindenki ki akarja próbálni, ezért minimum fél órát sorba kell állni egy-egy felkapottabb játék előtt. Van itt többféle hullámvasút, nagyobbaknak és kisebbeknek. Van egy érdekes, hatalmas szitakötő-rajra emlékeztető hatalmas és veszélyes kinézetű, jobb híján körhintának nevezendő attrakció, van vízbe csúszó játék, a világ legnagyobb, életnagyságú legoűrhajója, az X- szárnyú. Lehet végigzötykölődni a parkon egy kisvasúttal, és 3D-ben vetítik egy moziban a tavalyi Lego filmet, ami viszont németül volt, ezért nem ültünk be rá.

Van egy vizes rész is ahol, ha olyan az idő, hajózhatunk kalózhajóval, van egy hajós körhinta is, ahol körben lőállásokat lehet felvenni, és gyenge sugarú víziágyúkkal és vízibombákkal lehet sorozni a hajón ülőket. Ez egy jó móka lehet ragyogó napsütésben, de nálunk inkább végig esőre állt az idő, és kétszer tisztességes zuhé is szakadt a nyakunkba, ezért csak az egyiket próbáltuk ki akkor, amikor már egyébként is jól megáztunk. A vizes játékok körül emberszárítókat helyeztek el, ami egy kabinba helyezett hajszárítóra hasonlít, ahova bedob az ember 20 centet majd 2 perc alatt megszárad ruhástul.

Van egy kis színház is, ahol neves előadásokat mutatnak be kétszer egy nap, most egy kubai cirkusz vendégeskedett kalóz tematikával. Mi a három órai előadásra ültünk be fél három után. Érdemes volt, mert már a legjobb helyeket elfoglalták a német ősproli családok, akik kompletten meguzsonnáztak várakozás közben, annyit felzabálva, ami egy etióp falu egy havi élelmiszerszükséglete. A show-ban voltak bohócok, artisták, akik kevés eszközzel mutattak be kunsztokat. A második produkcióba a színpadra szaladt 3 igazi kockahasú kubai srác. Az előttem ülő, rém ronda német anyukából izgatott sikkantás csúszott ki a látványra.

A harmadik produkcióba egy kisfiút és egy felnőtt segítőt kerestek, hát természetesen engem szúrtak ki és rángattak fel a színpadra a bohócok. Láttam, hogy a lányaim felváltva röhögnek és takarják el a szemüket, Rozi meg próbál a röhögésén úrrá lenni, hogy megörökíthessen valamit a nem mindennapi jelenetből. Először csak segítenem kellett egy hatalmas ugrálókötelet hajtani, hogy a fiúcska ugrálhasson a másik bohóccal. Majd visszaküldték a fiút, azt hittem, én is mehetek végre a helyemre, de nem. Először szépen kubai táncot kellett lejtenem a botlábaimmal, a közönség nagy derültségére, majd úgy gondolta az izmosabb bohóc, hogy állásból eldől és csinál néhány fekvőtámaszt, mondván, hogy csináljam utána. Nem tudta, kivel kezdett, természetesen megcsináltam. Utána már bekeményített, és ugrott egy cigánykereket felugrásból, azt nem csináltam utána. Majd egy kicsit én is ugráltam a kötéllel. Utána jött a produkció fénypontja, kis masnival a fejemen, rószaszín tütüvel kellett becsukott szemmel ugrálnom, miközben ők mindenféle huncutságokat műveltek körülöttem. Hála istennek utána már visszaballaghattam a helyemre. Én végig rohadtul zavarban voltam, de állítólag ez nem látszott. Az előadás többi részére az átélt élmények miatt kevésbé tudtam figyelni, ráadásul a vége felé megint jött egy zápor, ezért egy csomó ember, aki nem a tető alatt ült, próbált menedéket keresni.

Az étkezés a parkban elég rémes dolog, mert elég drágán, nem túl jó minőségű kajákat lehet enni, viszont a gyerekeknek van legókocka alakú sült krumpli. Mi bockwurstot ettünk zsemlében, de ez is több mint 1000 forint volt. Lassan ránk esteledett, felültünk még egy lassan forgó óriási kilátóba, ahonnan miután felemelkedett az egész parkot be lehetett látni, majd megvártuk még a zárás előtti tűzijátékot. A tűzijáték valahogy folyamatos volt, nem úgy, mint nálunk augusztus 20-án. Nem volt szünet a fellövések között, és gyönyörű képeket láttunk közvetlen a fejünk fellett.

Utána fáradtan kutyagoltunk vissza az autóhoz. A gyerekek arról beszélgettek, hogy kinek mi tetszett a legjobban, csak szegény Rozi nem tudott sok mindenről beszámolni, mert a terhesség miatt elég sok mindenre nem ülhetett fel, ezért szinte az egész napot különböző padokon töltötte. Este 11-re értünk vissza Augsburgba, annyira fáradtan, hogy senkit sem kellett dajkálni. Jó kis móka volt.

Gyerekkoromban mi nem ünnepeltük a névnapokat. Valahogy én egy helyre tettem a szocialista ünnepekkel: a május elsejei felvonulással, a november 7-i eseményekkel. A szüleim mindig azt mesélték, hogy ilyenkor az a kötelező esemény, hogy a kollektíva őszintére issza magát, és anyám hangjából kiéreztem, hogy ez nem jó dolog. Sokáig azt sem tudtam, hogy mikor van a névnapom. Aztán mikor már gimnáziumba jártam, akkor szembesültem azzal, hogy mások bizony ünnepelik a névnapjukat. Na, nem akkora ünnepléssel, mint egy szülinapot, de azért van valami kis ajándék meg miegymás. Akkor egy kicsit úgy éreztem, elloptak tőlem valamit. Természetesen ma már nem gondolom így. Egy dolog maradt meg ebből az időszakból mára: szinte képtelen vagyok megjegyezni bárkinek a névnapját. Szerencsére ebben segítenek most már a mindenféle eszközök.

Az én névnapom kétszer van az évben: március 12-én és május 9-én. A márciusit ünneplem praktikussági okokból, mert ez van előbb, hamarabb kapok ajándékot. Rozi már jó előre megígértette velem, hogy nem fogok szerdán sokáig dolgozni. Szépen elraktam egy megbeszélést fél hatról, és készültem arra hogy milyen instrukciókat fogok kapni. Ugyanis Rozi kijelentette, hogy meglepetés lesz, még azt se mondja el, hogy hol fogunk találkozni. Forgattam a fejemben a lehetőségeket. Milyen meglepetés lesz majd? Zsiráfkancát fogunk fejni, felfedezzük Prága csatornarendszerében az ott rejtező Gólemet, esetleg beírat egy chippendale-tanfolyamra? Öt óra körül megkaptam az úti célt, a Národní třídánál találkozunk. Még akkor se tudtam, hogy hova megyünk, amikor egy fickó hónaljszagát élveztem a metrón préselődve.

A villamosmegállóban várt rám Rozi titokzatos mosollyal az arcán. Még akkor se volt hajlandó elárulni, hova megyünk. A Národní třída környéke szerintem az egyik legjobb hely Prágában, egyszerre nagyvárosi és olyan tipikusan prágai, boltok, kávézók, szépen felújított gyönyörű épületek. Csak egy utcát kellett lesétálni és már ott is voltunk a meglepetés helyszínén, a prágai privát lego (itteni kiejtés szerint légó, mint a légópince) múzeumban.

A legók, a legózás gyermekkorom óta nagy kedvencem. Az egyik olyan tevékenység ma is, ami teljesen ki tud kapcsolni, és örülök, hogy ilyenkor gyereknek érzem magam és nem bánom, ha emiatt annak is tartanak. Visszatérve a múzeumra, a prágai legomúzeum Európa legnagyobbja. Természetesen ebbe ne vegyük bele a Legolandeket, hiszen azok inkább vidámparkok. Maga a múzeum 340 nm-en helyezkedik el, és több mint 2500 modellt állít ki, aminek egyébként kicsivel kevesebb mint a fele egyetlen megszállott gyűjtőtől származik. Szívesen találkoznék vele.

A kiállítás előterében egy nagyon pepecen felszerelt bolt található, ahol mindenféle különlegesség is kapható, amit az ember nem kap meg minden sarkon. Mondjuk az árak is elég durvák voltak, a legdrágább lego kicsivel több mint egymillió forint volt. Rozi nem hitt a szemének. Ahogy az ember kiperkálta a 200 koronás belépődíjat, egy lépcsőn ereszkedhet alá a főterembe. A főterem kb. 100 nm, a közepét egy hatalmas legocity város foglalja, amely egy terepasztalon terpeszkedik. Az oldalsó vitrinekben tematikusan az egyes legocsaládok vannak kiállítva, technics, creator, főleg az alaplegók. Van két külön vitrin a vonatoknak és a repülőknek. Továbbhaladva két egyedi installációt tekinthetünk meg. A Károly-híd öt méteres lego-makettjét, amin mintegy ezer figura képviseli a szűnni nem akaró tömeget. A híd felett szimulálják a nappalokat és az éjszakákat. Itt elidőztünk egy kicsit, annyira szépen, részletesen ki volt dolgozva.

A következő vitrinben a prágai Nemzeti Múzeum lego-makettjét lehetett megcsodálni, ami szerintem elég rosszul van elhelyezve, mert a híd előtt vélhetően sokkal érdekesebb lenne, de így utána, annyira semmilyen, hogy 1 perc múlva továbbáll az ember. A következő nagy teremben a vitrinekben a nyolcvanas évekből, azaz a gyerekkoromból származó legók voltak kiállítva. Néhány nekem is megvolt, néhányat csak a katalógusokból ismertem, és álmodoztam róla, hogy milyen lehet egy ilyen doboz legót kinyitni. Azóta már vettem magamnak néhány nagydoboz legót, hát leírhatatlan érzés. A nagy legók összetettsége és kidolgozottsága mindig rabul ejt, annyira finom részletek vannak messzemenően precízen megtervezve, amire leginkább építés közben csodálkozik rá az ember.

A terem másik oldalát az 50-es, 60-as évekből származó legók uralták. Nagyon érdekes volt látni, hogy akkor még fém kisautókat adtak a legokockák mellé, és kis öntött műanyag katona-szerű figurákat. A mindenki által ismert legofigura csak 1974 óta létezik. Az első tényleges legók, néhány kocka és egy hozzáadott fém vagy műanyag kisautóból álltak. A design is teljesen más volt. Érdekesség, hogy a védjegynek számító összeszerelési útmutató csak 1964 óta része a dobozoknak. Az igazi áttörést a lego a nyolcvanas évek elején érte el, és ez a kiállításon is jól megfigyelhető, egy hatalmas vitrin volt tele az ebből az időből származó szettekkel. Én a hagyományos lego-építési elveket szeretem, amikor apró részletekből áll végül össze az egész, nem azt, amikor van három-négy előre kiöntött elem és azokat 5 perc alatt össze lehet pattintani és már készen is van. Hol marad az élvezet akkor?

Néhány vitrinben a nyolcvanas évek csúcs legóit is, a 82-ben nyugdíjazott Expert széria épületeit is meg lehet csodálni. Például a fél méter széles Sidney operaházat, vagy a majd egy méter magas Eiffel tornyot. A következő szobákban a kilencvenes évek kalózos, lovagos és egyéb tematikus legói voltak kiállítva, ezeket annyira nem szerettem. Végig nagyon hiányoltam a star wars-os legokat, amelyek az igazi kedvenceim. Mondtam is Rozinak, hogy ez a gyűjtő nem szerette a star warst nagy sajnálatomra.

Ahogy viszont felkaptattunk egy kis lépcsőn egy külön kis emeletre, úgy éreztem, hazaérkeztem. Ahogy beléptünk a szobába, felcsendült a birodalmi induló, és szerintem a valaha látott legtökéletesebb csillagok háborúja lego-gyűjtemény tárult a szemünk elé. Talán csak az elmúlt pár év legói nem voltak ott. Azon kívül minden. A félméteres millenium falcontól a kis 10-15 darabból álló minis series-ig minden. Csak álltam és egyik ámulatból estem a másikba. Közben szólt a zene is, hogy még jobban megdobja a hangulatot. Nem tudom, meddig álldogáltunk ott, de nekem néhány másodpercnek tűnt. Aztán miután már eleget időztünk és úgy éreztem, el tudok szakadni a látványtól, lementünk a shopba, ahol volt még egy Rozitól kapott voucherem, hogy választhatok magamnak egy legót. Ahogy szokták mondani, a bőség zavara. Szép tüzetesen végignéztem mindent, hihetetlen választékuk volt, végül egy repülőt választottam ki, amit már kinéztem egy ideje.

Jó két órát töltöttünk bent, ezért beültünk egy kávéra, hogy kipihenjük a fáradalmakat. Olyan inspirációt nyertem a kiállításból, hogy eldöntöttem, hogy a lányaimmal együtt megint elmegyünk Legolandbe, Németországba, az innen csak 5-6 óra kocsival. Most itt csücsül mellettem az összerakott lego-repülő, és emlékeztet arra, milyen jó kis kiállításról származik. Mindig is tiszteltem azokat az embereket, akik képesek voltak valami rendkívülit alkotni, a lego alkotóit ide sorolom.