Kalandjaink Prágában és a világban

Az első eresztés egy kicsit a szívás oldaláról közelítette meg a dalmáciai kiruccanásunkat, a mostani inkább a pozitív eseményekre, tapasztalatokra koncentrál. Már azóta beszédtéma Rozival, hogy milyen egy horvátországi nyaralás, mióta a dolog szóba jött. Rozi fejében ez az egész valami rémséges, rossz balatoni nyaralásként sejlett fel, valószínűleg valamilyen általam nem ismert, korábbi emlék, tapasztalat alapján. Én már jó néhány helyen voltam a horvát tengerparton, de eddig még nagyon randa helyen nem voltam. Sőt a legtöbb esetben, kifejezetten szép, néhány esetben egyenesen gyönyörű helyekre vitt az utam.

Dalmáciában csak egyszer voltam, Dubrovnikban, de csak pár napot egy vállalati csapatépítés alkalmával, ami akkor hihetetlen élmény volt. Az, hogy idén Dalmáciában voltunk nyaralni, csak a véletlen műve volt. Egy hirdetésben láttam meg a szállodát, meg azt hogy közel van Trogirhoz. Megkérdeztem öcsémet, aki nagyobb Horvátország-szakértő, mint én, és azt mondta, menjünk oda, mert nagyon szép hely.

És igen, Trogir az egyik legszebb város, ahol voltam életemben. A fehéres szürke kövekből épült szűk, girbegurba utcácskák, ahol időnként reneszánsz erkélyek tűnnek elő egy-egy ház homlokzatán. Régi, zömök templomok magas harangtornyokkal, sokezer éves történelemmel. És a tenger hegyekkel keretezett háttérként szolgál a nem mindennapi utcaképekhez, adva azt a tipikus déli tengerparti érzést, amit nehéz szavakba önteni, mégis érzi az ember, ha ott van.

Trogirt a lányaim is nagyon szerették, akikkel általában heves közelharcot kell vívnom, ha meg szeretnék velük nézni egy várost. Trogirnál az első alkalommal eljártuk a kötelező köröket, nekik nincsen kedvük menni, mit fogunk ott csinálni. Fogunk fagyit enni, na jó akkor talán, meg vacsorázni is jó lenne valamit. Második alkalommal már nem kellett semmit ajánlgatni, szívesen mentek.

Az egyik nap reggeli után (na jó, fél  12-kor) beültünk az autóba és elindultunk dél felé. Az első állomás Split volt, amiről nem tudtam sokat, csak a neve volt vicces számomra. Split a szállásunktól jó fél óra autózásra volt. A kikötőben több kör után sem sikerült parkolóhelyet találnom, ezért egy kicsit messzebb álltunk meg.

 A kikötőben hatalmas kompok, óceánjárók ringatóztak méltóságteljesen, de miután egy helyen volt a buszpályaudvarral és a vasútállomással, az ilyen helyek mocskos, visszataszító légkörét árasztotta. Kicsit továbbsétálva beértünk Split óvárosába, amit Diokleciánusz palotája ural. A római császár, miután jól megszedte magát, itt akarta kora nyugdíjas éveit tölteni és ehhez felépített az akkori világ legnagyobb építményt, ami 38 ezer nm. Az épület még ma is impozáns. Split igazából a palotát kezdte körbenőni, innen alakult ki a középkor belváros, ami a mostani óváros. A város hangulata hasonló Trogiréhez, viszont hiányzik belőle az a kisvárosi meghittség, ami Trogirban megvan. Split egy több százezres város és ezt az óvárosban is érzi az ember, ettől függetlenül nagyon jó kis hangulata van. Ide kétszer is visszajöttünk, mert első alkalommal a lányok nem hozták magukkal a baseball sapkájukat és Laura egy kicsit rosszul lett a melegtől. Másodszor este jöttünk be vacsorázni utolsó este és enni egy fagyit. A tengerparton este 10 körül pezsgett az élet, mindenütt zenéltek, koncertetek készülődtek, nagybetűs Riviéra-érzés, kezedben egy kenésnyi csokifagyival.

A városnéző napunkon a második célállomásunk a híres üdülőhely, Makarska volt, amiről szégyenszemre nem is hallottam korábban, pedig egy nagyon híres üdülőhely. Útban Split és Makarska között, nagyon szép tengerparti teleülések között visz az út, a kedvencünk Omiš volt, ami a hegyekig bevezetett tengeri csatorna köré épült, és olyan nagyúri tengerparti hely hangulatát árasztja.

Amikor közeledtünk Makarska felé, már láttuk, hogy nem semmi helyre érkezünk. A tengerpartról meredeken ívelnek fel a fehér sziklás hegyek, amelyek csúcsai elérik a 1700 métert, olyan érzése van az embernek, mintha a tengerből nőttek volna ki. Utólag megtudtam, hogy reggelente csak a világosságot lehet látni, mert a nap csak 11 után pattan ki a hegyek mögül. A strand, amit találtunk olyan látképet adott, hogy percekig csak álltam és bámultam, mert nem tudtam betelni vele.

Maga a város is rendelkezik némi óvárossal, de azért nincsen túl sok épített látnivaló. A kis öblöt, amely köré Makarska épült, végig éttermek, kávézók veszik körbe, ahonnan rálátni a kikötőre, amiben mindenféle motoros hajó és vitorlás horgonyoz. Olyan békesség van, hogy nem látni siető embert. Nagyon jó kis hely. Annyira tetszett, hogy meg is fogadtuk, hogy legközelebb ide jövünk.

Rengeteg szép dolgot láttunk, de a legemlékezetesebb számomra az, amikor reggelente leültem az ébredő tengerhez és magamba szívtam a békéjét. Nagyon könnyűnek éreztem magamat utána, még ma is erőt merítek belőle.

A horvátországi nyaralásunk úgy kezdődött, hogy el sem kezdődött. Még pénteken a vonaton kaptam az sms-t, hogy a kisebbik lányom belázasodott, és biztos, hogy másnap reggel nem fog tudni utazni. Sorra vettük a lehetőségeket, majd végül abban maradtunk, hogy megpróbálunk hétfőn elindulni, hátha akkor sikerül. Nem árulok el nagy titkot, sikerült.

Hétfőn reggel nyolckor akartam elindulni, ezzel a perverz gondolatommal kivertem a biztosítékot Rozinál, de aztán végül a fenyegetőzés, sürgetés és könyörgés ötvözete megtette a magáét és a három hölgyet sikerült beimádkozni az autóba. Az út teljességgel eseménytelen volt, hála a notebookomra felrakott három órás Harry Potternek, amely lekötötte a gyerekeket, Rozi végigszundikálta az utat, miután extrém korán, már reggel hétkor fel kellett kelnie. Az út 730 kilométeréből 500-at szakadó esőben vezettem, amiből 200 kilométer erős oldalszéllel is támadott.

Végül négy tájban érkeztünk meg Seget Vranjicába, ami egy Trogir városkával egybeépült település.  Az apartmant valamikor németek építhették, most egy magyar pár üzemelteti. A férfi komoly hangú mérnökember, ráérősen mesélt el mindent. A nő pengeszájú, a házsártosságtól ráncolt arcú, amolyan igazi házisárkány. A szája időnként mosolygott, a szeme soha.

Az apartman furcsa kettőssége volt a szörnyűnek és a jónak. Néhány furcsaság a szobából: A mi ágyunk eredeti matraca úgy el lehetett nyűve, hogy úgy döntöttetek, hogy le kell cserélni. Ez derék gondolat, ám a matrac eredetileg egybe volt építve az ággyal, ezért nem az ágyat cserélték le, hanem az eredeti matrac fölé helyeztek egy másik matracot. Így az ember nem lefeküdt aludni, hanem felfeküdt. Ezen kívül miután két matrac volt egymásra rakva, ha én fordultam, mint egy vízágyban, az energia tovaszaladt és Rozi felpréselődött a mennyezetre.

Mindkét szobának volt külön vécéje és zuhanyzója. Ez önmagában nagy előny. De itt is kitaláltak egy formabontó megtakarítási lehetőséget a magyar Mekk mestereket meghazudtoló horvát szakik. A két fürdőszoba külön bejárata egy-egy mosdó-wc-be nyílt, de a fal csak a kádig tartott, a kád közös volt. Két külön bojlerrel és csappal ugyanannak a kádnak két oldalán. Mondta is Rozi, hogy kezdődhet a szinkronpisilés. Na ilyet se láttam még sehol, pedig megfordultam már néhány víkendházban, lehet szabadalmasítom itthon és rommá gazdagodom belőle.

Az apartmannak viszont volt sok előnye, nagy közös grillezésre is alkalmas konyha, bár csak hideg víz a mosogatáshoz, öt perc sétára volt a falu védett kis tengeri öble, és a miliőtől teljesen elrugaszkodva anyagszalvéták voltak előkészítve arra az esetre, ha az angol királynő és a wales-i herceg tervezi a látogatását az apartmanba. Na, nekik aztán tényleg örök élményt okozott volna a fürdőszoba.

Így is alakult ki a reggelink. Én, miután senkinek nem kellett a bűn rossz kecske sajt, egy életlen késsel abból farigcsáltam forgácsokat a kenyeremre, és hogy ne haljak fulladásos szörnyű halált, egy kis ajvárt kentem rá. Szombat reggelre már kéregszerűre keményedett a sajt, pedig mindennap gondosan bebugyoláltam, nem hiába, a jó minőség mindenütt kiütközik. A reggelim másik állandó összetevője a gyantaszínű és állagú csipkelekvár, amit rajtam kívül még Rozi fogyasztgatott, de csak kiskanállal, édesség gyanánt.

A horvát éttermek színvonala az évek során semmit sem javult, valahogy ott rekedt, ahol a mi Balatonunk a nyolcvanas évek közepén. A köret mindenütt mirelit sült krumpli, némi apróra vágott hagyma és általában elégetett, túlsütött hús. Én csevapcsicsát vagy plejskavicát  ettem általában, ami nem volt rossz, de a budapesti Montenegro Gurmanban messze jobb, és egyszer kipróbáltam azt a grillezett csirkét, amit Lilla rendelt, na ha azt tovább szárították volna, elment volna cserzett bőrnek. Szerencsére ettünk pár jót is: a burek nagyon finom, akár a sajtos, de a húsos is, a dinnye is nagyon finom, és bármilyen cserit ettünk, az maga volt a mennyország.