Ezen a hétvégén úgy alakult, hogy egy hosszú hétvégét tölthetünk Rozival és természetesen a két lányommal. Ezért már csütörtökön este elindultunk Prágából, bár elég nehezen sikerült magunkat összeszedni. Rozi kezdett már nagyon rápörögni arra, hogy induljunk el, mert sose fogunk hazaérni. De valahogy a mostani út messze nem volt annyira zsúfolt és terhelt, mint legutóbb, ezért nem egészen 6 óra alatt haza is értünk, ami, ha azt is beleszámítom, hogy az autópályán kb. 80 km útlezárás is van, nem rossz eredmény.

 

A képletbe azt is vegyük bele, hogy nem a szokásos autóval jöttünk, mert Rozi Golfjának 2 és fél év után olyannyira elfáradt a motorja, hogy ki kell cserélni. Igen, igen, már a Golfok sem a régiek. Így most egy dübörgős 1200-es kombi Octaviával faljuk a kilométereket. Az úton általában én vezetek, ennek nagyon egyszerű oka van: amikor Rozi vezet autópályán, olyan páni halálfélelem jön rám, hogy elkezdek remegni, mint a kocsonya és folyton azt érzem, felkenődünk valahova. Ezért hallgatólagosan megállapodtunk, hogy én vezetek, ha hosszútávra megyünk.  

Ezek a budapesti hétvégék nem a pihenésről szólnak. Egyrészt mindig velünk vannak a lányok, akik amikor nincsenek velem, nagyon hiányoznak, de amikor találkozunk, akkora dózisban pörögnek, hogy estére minden energia kiszáll belőlünk. Péntek este szép csendben le is feküdtem a szőnyegre este 9-kor, és békésen elszundítottam. Meg is lett az eredménye: egy óra múlva úgy ébredtem, mint akire álmában rátoltak egy ruhásszekrényt. Mozdulni nem tudtam, úgy fájt mindenem. Másrészt ez a nagy családlátogatások ideje, zabálások, sütikék, minden ami jó. Érdekes, hogy korábban sem találkoztunk  gyakrabban, mint kéthetente, de most azáltal, hogy nem vagyunk itthon, ezt úgy élik meg, hogy már ezer éve nem láttak, és miért csak akkor és na nem mondom, hogy csak addig érünk rá. Amennyire lehet, külön-külön próbálunk találkozni a barátainkkal is, de ezt ezek mellett szinte lehetetlen megvalósítani.

 

Prágában eközben két fontos dolog is történik. Október 28, a független Csehszolvákia kikiáltásának ünnepe, amit érdekesmód Csehországban ünneplnek, Szlovákiában nem.  Ezen a napon 1918-ban, a Vencel téren kikiáltották  elszakadásukat a Osztrák-Magyar Monarchiától, és az ipari Csehország és a mezőgazdaságból élő Szlovákia egyesülését, ami egészen 1992. december 31-ig tartott, amikor is szétvált a két ország.

 

A másik nagy esemény, hogy a mindenféle, olasz politikai események mintájára lefolytatott nyári puccs  miatt időszakos választásokat tartottak Csehországban. Ahogy itthon is ismert, nagyon érdekes eredményt hozott a cseh parlamenti választás. A szocdemek (CSSD) messze nem hoztak annyi szavazatot, mint amenniyt reméltek és mindenki várt tőlük. És a minimum kétes milliárdos Andrej Babis által vezetett ANO (csehül igen) párt majdnem bérte a szocdemeket. Az ANO párt azért vicces jelenség, mert a múlt héten egy sörözésnél a kollégák egy jó része azt se tudta, hogy balos, vagy jobbos a párt. Meg azon kívül, hogy Babisnak rohadt sok pénze van, nem is tud senki róla túl sokat. Az biztos, hogy az ANO az elégedetlenek szavazatait gyűjtötte be. Az látszik viszont, hogy Csehországban a baloldali erők előretörése volt ez a választás, a 200 parlamenti helyből a CSSD és a kommunista párt együttesen 88-at kaparintott meg.

 babis

Most már egy kicsit mi is érintve vagyunk, hogy miként alakul a jövője Csehországnak, ezért személyesen örülök neki, hogy a szociáldemokraták nem nyerték túl magukat és nem tudnak magukban kormányt alakítani, mert a választási igéretükban az volt az egyik alappillér, hogy hozzányúlnának a személyi adókhoz, amivel én csak rosszul jártam volna. Most a köznép - ha jól értettem - valami nagykoalícióra vár, de az azért izgalmas, mert az ANO nem akar közösködni senkivel.

Csak kicsit kapcsolódik az előzőekhez, hogy most olvastam valahol, hogy a volt KGST országok közül Csehország az egyetlen, amelyet 2006 óta a fejlett országok közé sorolnak. Azért ez meglepett egy kcsit, bár a Prágában tapasztaltak fényében igencsak alá tudom támasztani. Ahogy egyre jobban megismerem az életet, úgy látom a két ország közötti különbségeket.  De ettől még itthon vagyok otthon igazán.