Kalandjaink Prágában és a világban

Már egy ideje foglalkoztatott, hogy mi lesz, ha tél lesz és úgy kell közlekednünk Prága és Budapest között. És ez az idő is eljött, hogy személyesen megtapasztalhassuk. Már Budapest felé is nagy volt az ijedtség, anyukám fölhívott, hogy ugye nem fogunk elindulni, mert narancssárga riasztás van az ország nyugati részére, én meg mondtam, de elindulunk, csak korábban. Hazafelé nem is volt semmi gáz, úgy hasítottunk, mint Johnny Weissmüller a zajló Sajóban. Pénteken volt Rozi szülinapja, ezért különböző helyszíneken zajlott az ünneplés egész hétvégén, ennek megfelelően vasárnap végül csak fél hét felé tudtunk elindulni. Szépen megnéztem előre az egyes útbaeső fővárosok időjárását, de nem jeleztek semmi komolyabb gázt.

A magyar szakaszon teljesen rendben ment minden, viszont Pozsonytól elkezdett esni az eső. Miután plusz 2 fok volt, nem nagyon foglalkoztam vele. Ahogy elértük Brnót, elkezdett vészesen esni a hőmérséklet, és az eső sem hagyott alább, hanem szép fokozatosan ónos esővé változott. Rozi feltett egy bátortalan kérdést, hogy ne aludjunk-e Brnóban, de akkor még teljesen kezelhető volt a helyzet és mondtam, hogy egy csomó nagyobb város van még útközben, ott is megalhatunk, ezért mentünk tovább. 40 kilométer múlva már mínusz 3 fok volt és a szélvédőre azonnal ráfagyott az eső, ami ráesett, és az ablaktörlő sem volt képes letörölni. Este 10 óra múlt és eldöntöttük, hogy a következő letérőnél lemegyünk, megalszunk valahol.

Tasov volt a neve annak a falunak, ahová a következő lejárat vezetett. Ahogy lejöttünk az autópályáról, észrevettük, hogy az úttestet jégpáncél fedi. Gondoltuk, elmegyünk Tasovig, ott csak lesz valami kis panzió, ahol megalhatunk. Rozi közben keresett a booking.com-om egy szállást, amit Tasovtól 10 kilométerre jelzett a telefonja. Én kiszálltam pisilni, az út annyira csúszott, hogy közben kapaszkodnom kellett egy fába. Nagy nehezen megfordultunk és elindultunk Tasovból Náměšť nad Oslavou felé, ahol Rozi a szállást lefoglalta. Az utat akkor építették éppen, ezért nem volt padka, borzalmas szűk volt és egy szerpentin vezetett vissza addig a kereszteződésig, ahol fel lehet menni az autópályára. Lefele nem is vettem észre, hogy milyen kísérteties a táj. A fákat megfagyott ónos eső borította, az egyik kanyarban egy sírhalom húzódott meg kereszttel és a kocsi fényszórója felriasztott két nagy fehér baglyot, amelyek egy darabig előttünk köröztek.  Rozi azt mondta, nem lepődne meg, ha az egyik kanyar mögül előlépkedne egy szellemlovas. És tényleg, tökéletes színhely volt bármilyen horrorfilm számára.

Egy szörnyen csúszós hegyi úton tettünk meg további majd 20 kilométert (mert a booking.com légvonalban mérte a távolságot), sok helyen 12 százalékos emelkedőn felfelé majd lefelé, végig 20-30-cal. 11 után értünk Náměšť nad Oslavouba, ahol egyetlen szálloda volt elérhető a booking.com szerit, a Hotel Monaco. Nagy nehézségek árán leparkoltunk a szállodával szemben, átcsoszogtunk a tükörjég úttesten, megkönnyebbülve, hogy odaértünk. A szálloda éttermében egy kopasz szemüveges pasas a söntést törölgette éppen. A kopogásra odajött kinyitni az ajtót. Hamar sikerült megértenünk, hogy a csehen kívül egy büdös nyelvet nem beszél. Rozi a hidegtől reszkető kézzel elővette a telefonját és a Google fordító segítségével elmondta csehül, hogy van foglalásunk, és a szobánkat szeretnénk. A fickó valamit nagyon mondogatott, amit viszont nem értettünk. Aztán mutatta, hogy jöjjünk utána, és odavezetett az épület szállodai felébe. Nagyon megörültünk, hogy megkönyörült rajtunk., de csak azt mutatta, hogy ki van írva, hogy csak 22 óráig van recepció, úgy hogy megszívtuk. A szálloda ajtaja zárva és ő meg nem tudja kinyitni.  A google translate segítségével megkérdeztük, hogy hol aludjunk akkor, azt mondta, talán van nyitva valami Třebíčben, ami onnan további 21 kilométerre van. Azt hittem, elsírom magam. Nagy nehezen visszacsúszkáltunk az autóig.

Mi a francot csináljunk? Aludjunk a kocsiban aztán induljunk el reggel, vagy próbáljuk meg Třebíč-et? Végül úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Třebíč-be. Most már okosabban csináltuk, felhívtunk néhány szállodát és az egyikkel legyeztettük, hogy kb. egy óra múlva ott leszünk. Az út egy fokkal jobb volt, néha már a hajmeresztőnek számító 40 km-es sebességet is ostromoltuk.  Alig találkoztunk autóval, főleg mentőautók közlekedtek. Végül éjfél körül értük el Třebíč városát, ami teljesen kihalt volt. A GPS segítségével megtaláltuk a szállót, illetve az utcáját. A kocsival nem tudtunk felmenni, mert a kockakő teljesen le volt fagyva, ezért leállítottuk egy parkolóba.  Kivettük a csomagtartóból a csomagokat, és mint a részeg jegesmedvék elkezdtünk felfele csúszkálni az utcán, csomagjainkat cipelve, fél kézzel nézve a telefonon a gps-t, hogy melyik girbe-gurba utcácska végén lesz a szálloda.

Mire felértünk, már nagyon cidriztünk. Nagy örömmel nyomtam meg a recepció gombját. A vonal végén ugyanaz a hölgy volt, akivel telefonon beszéltem, és mondta, hogy álljunk ott a kapunál, nemsokára jön. A Joseph Hotel bejáratához egy kis fatornác vezetett, ott várakoztunk, fogunk össze-összekoccant a hidegben. De végre itt voltunk, és már semmi nem érdekelt, csak hogy végre lezuhanyozhassunk forró vízzel és bebújhassunk az ágyba. Fél óra várakozás után gondoltam, felhívom megint a nőt, a mobilszámon, de nem vette fel. Kezdett rossz érzésem lenni, Rozi kezdett már nagyon fázni. Megint megnyomtam a recepció gombját. A hölgy közölte, hogy valami történt az autójával és nem tud odajönni, keressünk egy másik szállodát. Azt hittem, rosszul hallok. Még egyszer visszakérdeztem, azt mondta, vannak nyitva szállodák a főtéren. A kétségbeesés és a düh egy sajátos keveréke lett úrrá rajtam. Képes lettem volna megfojtani, ha ott lett volna. Bár ha ott lett volna, akkor kinyitotta volna az ajtót és végre lett volna hol aludni.

Kezdett a helyzet rémálomszerűvé válni. Az az út, amin feljöttünk, lefelé egyenesen életveszélyes volt. Mondtam Rozinak, hogy fél kézzel kapaszkodjon a fagyott kerítésbe, de azt mondta, hogy fél, hogy megharapja egy kutya. Mondtam neki, hogy ebben az időben a kutya sincs kint. Igazából nem tudom, hogyan jutottunk le ép bőrrel és - főleg - csonttal. De valahogy sikerült megtenni 500 métert kb. negyedóra alatt. Valahogy bevonszoltuk magunkat az autóba. Azt mondtam, hogy próbáljuk meg a város főterét, csak nyitva van valami. Elindultunk. Azaz elindultunk volna, de annyira jeges volt a parkoló, hogy az autó nem bírt kiállni, elkezdett keresztbe csúszni. Visszaállni se tudtam,  mert ahogy gázt adtam, az autó elkezdett ismét csúszni teljesen valószínűtlen irányokba. Elkezdtem barátkozni a gondolattal, hogy itt alszunk a kocsiban, végül is már 1 óra volt, de féltem hogy nagyon ki fog hűlni, mert kint már -4 volt.

Megpróbáltam utoljára, és valahogy úgy állt az autó kereke, hogy átment a kritikus részen és ki tudtunk menni az útra. Iszonyúan megkönnyebbültem. Sokkal biztonságosabb autóval menni a jégen,  mint gyalog. Az úton a főtér felé láttunk két részeget hazatérőben, az egyik nagy valószínűleg egy nagy esés következtében húzta az egyik lábát. Nemsokára megtaláltuk a főteret, nagy nehezen  bekanyarodtam a mozgássérült parkolóba, mert láttam, hogy több szálloda is van. A főtér és város is nagyon szép volt, de ennek nem igazán tudtam örülni.

A legközelebbi, a Grand Hotel valamikor a hetvenes években épülhetett, ma csak egy értelmi fogyatékos adna neki négy csillagot, de nyitva volt. Bementem. Bent kellemes meleg fogadott, meg valami koncepciótlan össze-vissza dizájn. Második világháborús orosz csónakos motor mellett egy kövér hal volt a csobogós szökőkútban az avíttas recepció előtt. De a lényeg, volt szobájuk! Olyan gyorsan csúsztam ki a kocsihoz, hogy megmondjam Rozinak a jó hírt, hogy szerintem csúcsot döntöttem 200 méteren gyorskorcsolyában.