Már régóta szemezgettünk a lakásunktól délre, a Moldva folyóval párhuzamosan elhelyezkedő sportcentrummal, a Podolíval. Egy hete egy esti sétánk alkalmával döntöttük el véglegesen, hogy ki fogjuk próbálni. Van itt sokféle sportolási lehetőség, de ami a legfontosabb, ez Prága legnagyobb uszodája. Így szerda este, munka után fogtuk a cókmókunkat és elvillamosoztunk az uszodába.

Az árak nagyon barátságosak, egy alkalom, ami 1,5 órára vonatkozik, 100 korona, azaz kb. 1100 forint. Így hát az árral nem volt gond. Annál inkább a nyelvvel, mert senki nem beszélt angolul. Ami először nem is tűnt olyan nagy gondnak, de mikor már a harmadik kört tettük meg, hogy Rozinak megtaláljuk a női öltözőt, akkor már látszott, hogy nem lesz egyszerű. Rozinak nem volt úszósapkája, ezért újabb bolyongás után, valami varázsütésre egy lehúzott roló este háromnegyed hétkor felnyílt, és a szemünk láttára nyitott ki egy kis úszókellékeket áruló bolt. Nem véletlenszerűen, mert néhány helyi tag már békésen várakozott. Rozinak először egy szép virágos, anyagában mintás sapkát kínáltak fel, amit nem kértünk.  Majd megbarátkoztunk egy kékkel, amit szépen meg is vettünk. Természetesen a medencében senki nem viselt úszósapkát, csak néhány olyan ember, akiről azt feltételezem, hogy igazából hal volt, és reggel óta rótta a kilométereket a vízben.

Szépen elbúcsúztunk egymástól, mondván, hogy majd a medencénél találkozunk. Ahogy beléptem a férfiaknak feltartott öltözőbe, rögtön éreztem, hogy valami időkapun is sikerült átjutnom. Hirtelen a nyolcvanas évek derekán találtam magam. A fazonok is szépen beleillettek a díszletbe. Gondoltam, keresek egy szekrényt és átöltözöm, láttam, hogy mindenkinek a szekrényén egy bazi nagy, fél kilós lakat lóg, próbáltam az éppen öltöző-vetkőző embereket meginterjúvolni, hogy mégis, hogyan lehet ilyet szerezni. Angolul nem beszélt senki, de a kulcsot tudom csehül, azzal sikerült révbe érnem, és elmutogatták, hogy ki kell mennem a férfiöltöző recepciójára, ott kell kérnem. Szépen visszaöltöztem, hiszen a recepción két éltes, tenyeres talpas matróna fészkelt és visszaslattyogtam a papucsomba. Ott aztán kiderült, hogy letétet kell adnom, ami nagyon egyszerűen működik, ott kell hagyni kétszáz koronát és akkor adnak egy féltéglányi lakatot, a csuklóra erősíthető kulccsal. Nálam volt pénz, amit természetesen fel kellett váltani, mert 500-ast viszont nem fogadtak el, de elkezdtem Roziért aggódni, hogy nála vajon van-e pénz.

Visszamentem a szekrényhez, majd kétszer meghúztam az ujjamat a szekrényajtón, amit egy, az ajtóba vágott lyukkal lehetett kinyitni, és elindultam a medence felé. Mindenütt csak cseh felirat és az egész egy labirintus. Pár perc után megtaláltam a kiutat. Végre nagy nehezen feljutottam a medencébe. Rozi már ott árválkodott az egyik padon, ő nem bénázott annyit, mint én. Ránéztünk a medencére, ami egy versenymedence volt, 50 méteres. Én azon kezdtem el gondolkodni, hogy mikor úsztam le egyvégtében 50 métert, láttam Rozi szemén, hogy őt is hasonló gondolatok gyötrik. Bemerészkedtünk a vízbe, mint ahogy a macskák szoktak a pocsolyába, nagyon hideg volt, eltartott pár percig. Kitűztük, hogy leúszunk egy kilométert, ez volt a cél. Egy oda-vissza után, azaz 100 métert leúszva, Rozi felvetette, hogy mi lenne, ha csak 500 métert úsznánk. Rögtön elutasítottam, hogy nem lehet ilyen könnyen feladni a célokat. A következő száz méter után, kezdett begörcsölni a bal lábam gyűrűsujja. Fogalmam sincsen, ez hogyan lehetséges, de felettébb kellemetlen volt. Fájt, mint a franc. Nem kellett sokat győzködni, hogy csak ötszáz métert ússzunk.

Az úszás azért is kívánt extra figyelmet, mert ezek a derék prágaiak úgy úsznak, mint amikor a marhákat beterelik a vízbe. Itthon, ha lemegy az ember egy uszodába, akkor van egy „oda” sáv, meg egy „vissza”. Abban serényen csapkodnak a kétségbeesettek, hogy elérjék a túlsó partot. Itt nem így van: akinek éppen eszébe jut, az nyit egy új csíkot, ezért egy fajta akadály pályává változik az uszoda. Főleg úgy, hogy egyesek gyorsúszásra is vetemednek, amit kevés hatékonysággal végeznek, de pont olyan vízhozammal, mint amikor egy cáparaj megtámad egy bálnát és az az életéért küzd. Úgy beterítenek, mint Moszkvát a hó.

Ötszáz méter után úgy éreztük, top formában vagyunk, nekem már a másik lábamon is begörcsölt a gyűrűsujjam, ezért ráhúztunk még száz métert, aminek a végén meghúzódott a mellizmom. Úgy evickéltem ki a partra, mint akibe a vízben belecsapott a villám. Kicsit pihegtünk a padokon, néztünk a víziszörny-szerű embereket, akik éppen beöltöztek búvárruhába, mert a káosz kellős közepén még egy búvároktatás is elkezdődött.

Elindultunk az öltöző felé, na ekkor kezdődött az igazi kihívás. Először is az öltöző zuhanyzója mindenféle privátszférát nélkülözött, egy hatalmas nyitott helyiség volt, több beugróval, aminek a közepén egy gőzfürdő is volt. Mindenütt plöttyedt, meztelen férfiak üldögéltek. Egy nagyobb csoport érdeklődve, egy szál ádámkosztümben üldögélve mustrálta az arra elhaladókat. Erősen bántam, hogy nem hoztam magammal nagyobb törölközőt, főleg mikor már harmadszorra jártam végig a zuhanyzót, mert nem találtam a kijáratot, amit semmilyen szinten nem tábláztak ki. Kezdett már nagyon kényelmetlen lenni a helyzet.

Többször próbáltam kinyitni egy rossz ajtót, ami egy ismeretlen öltözőszakaszba vezetett, mire végül az egyik beugró mögött, egy jelöletlen ajtót kinyitva megtaláltam a kijáratot az öltözőbe. Akkor döbbentem rá, hogy nem emlékszem, hogy melyik szekrénybe pakoltam be a cuccaimat. A szekcióra emlékeztem, de a szekrényre pontosan nem. A kis törülközőmet és vizes fürdőgatyámat a kezemben tartva, félkézzel próbálgattam a lakatokat, hogy melyikbe illik bele a kulcs. Közben a nézelődő csapat néhány tagja kijött az öltözőbe öltözni, és nagy érdeklődéssel figyelték, ahogy egymás után próbálgatom a szekrényeket, és egyiket sem tudom kinyitni. Aztán mire már teljesen leizzadtam, végre az egyik lakatba beleillett a kulcsom. Villámsebességgel magamra dobáltam a dolgokat, és átjutva a matrónákon, elégedetten raktam el a 200-asomat, és vártam Rozit, hogy kibukkanjon. Ő nem számolt be hasonló dolgokról, de ő is megállapította, hogy olyan a hely, mintha valamelyik rendszerváltás előtt játszódó regény színhelye lenne.

Kellemesen elfáradva indultunk hazafele, én közben azon gondolkodtam, hogy kéne járni úszni, de nem vagyok benne biztos, hogy ez a legmegfelelőbb hely erre. Bár a fene tudja, lehet, ha már kiismerem, akkor jobb lesz.