Most úgy alakult a hétvége, hogy Rozi nem jött vissza Prágába. Némi tanácskozás után abban maradtunk, hogy a következő hétvégén úgyis jönnek hozzánk vendégségbe a szüleim és az öcsém a barátnőjével, kijön velük, én pedig kijövök vonattal. Megnéztem a lehetőségeket. És bizony Prága vonattal sincsen közel. Van egy vonat, ami 8 órát jön, de az kora reggel indul, meg egy kora délutáni, ami 10-et, egyik sem volt jó nekem. Maradt az esti vonat. Itt lehetett venni egy sima ülőjegyet, illetve hálókocsi-jegyet. Olyanban még úgysem voltam, gondoltam, kipróbálom. Az interneten megvettem a jegyet az Elvira nemzetközi oldalán, ami annyira felhasználóbarát, hogy több külföldi fórumon is sírva könyörögnek annak, akinek már egyszer sikerült, hogy árulja el, miképpen gyötörte végig magát a folyamaton, aminek a végén nincsen lehetőség jegynyomtatásra. Nem, ahhoz még el kell menni egy pályaudvarra és kinyomtatni a jegyet. Gratulálok.

 

Némi töprengés után úgy döntöttem, hogy olyan hálókocsit választok, amiben egyedül aludnék, mert nem volt kedvem pl. Szergejjel, az orosz medvével aludni, aki annyira horkolna, hogy beleremegnének az ablakok. Rozival kimentünk a Keletibe. Hamar megtaláltuk a vonatot és a kabint. A MÁV honlapján olvasható szöveg szerint a hálókocsik teljeskörű kényelmet kínálnak.

 

Hát ezzel azért vitatkoznék egy cseppet. Egy-egy vasúti kocsi egy kis zárt világot alkot. Nyolc kabin, kabinonként három ágy. Az emeletes ágyak egymás felett, tisztára mint egy tengeralattjárón. A felső ágyra egy külön erre a célra rendszeresített létrával lehet feljutni, ami viszont nincs az ágyhoz rögzítve. Kicsit elgondolkodtam, hogy ha a fenti ipsének éjjel pisilnie kell, akkor hogyan megy a folyamat? Felébreszti az alatta alvót, aki a csatárlánc végén a legalul szunnyadót, aki mikor felkel, jól beveri a fejét a felette lévő ágyba, majd harcállásba helyezi a létrát? A két alsó utazó biztosan hangos hurrázással segíti a legfelső utast, aki csíkos pizsamájában, esetleg bojtos hálósipkában lekacsázik a létrán és diadalittasan megkeresi a papucsát a vaksötétben. Végül kicsapja kabinajtót, ami hangos csattanással ütődik a másik kabin falának, felébresztve az ott alvókat is. Na ezt nem fogom megtudni, mert egyedül utazom a kabinban.

 

Már jó előre megnézegettem a képeket a kabinról és nem csalódtam, az ágy pont olyan rövid és keskeny, mint ahogy a képeken látszik. Semmilyen dimenziója nem passzol hozzám. Arról nem beszélve, hogy az ágy és a fal között van egy öt centis rés és egy-egy nagyobb fékezéskor szépen a fémfalhoz préselődve a fél vállával belecsúszik az ember. Eszményi.

 

Minden kocsihoz tartozik egy - Rozi megnevezésével élve - gyezsurnaja, vagy flacosan steward. Ő a kocsiban egy kis kabinban üldögél, őszes szakállát simogatva várja a becses utasok kívánságait. Ez nem egy Orient-expressz, némi üdítő, kávé, sörök és az étlap sztárjaként egy jó pár frankfurti virsli a kínálat. Fel is csillant a szemem. Csak nem egy újabb lehetőség a nagy európai kolbászkóstolási küldetésem végrehajtásához? Nem sokat hezitáltam, rendeltem tüstént egyet, egy üveg finom Gambrinus sörrel, és rögtön úrnak éreztem magam.

 

A világ visszazökkent a rendes kerékvágásba, amikor a pocakos steward illedelmesen kopogva, fát imitáló műanyag tálcán behozta az illatozó virsliket a söröcskével. És finom volt. Ízes, nem szétfőve, ahogy kell, két szelet friss rozskenyérrel. Az egyik kenyeret eltettem, hogy ha esetleg az éjjel kis patkánycsemeték vinnyognak éhesen, legyen mivel megetetnem őket.  Az egész kupé barátságosabb megvilágítást kapott, már nem is láttam olyan nagyon hitványnak az enteriőrt.

Az utazóközönség igen változatos volt. Utazott kétkabinnyi ázsiai fiatal, szerintem legalább két kiló gyorséttermi kaját hoztak fel a vonatra, mert amikor elmentem a kabinjaik előtt, nyitva voltak az ajtók és minden elérhető helyen nyitott dobozokból faltak ezek a derék emberek. Volt egy szigorú tekintetű üzletember, egy-két párocska és egy összenőtt szemöldökű aggszűz. Továbbá három tipikus fiatal angol csaj, együtt nyomtak vagy 250 kilót. Miután nem ülések voltak a kabinokban, szépen mindenki magára zárta az estére az ajtót és csak akkor találkoztál valakivel, ha éppen összefutottál vele wc-re menet. Apropó, a mellékhelyiség egy fokkal volt csak jobb, mint egy sörsátor csücskében lévő Toi Toi wc.

 

Az éjszaka a szűk és kemény ágyon, ahol a lábam se nagyon tudtam kinyújtani, nehezen telt el. A vonat elég sokszor megállt, legutoljára már Pardubicében, de akkor vagy két órára, örökre rejtély marad, miért. Reggel aztán a kócos szakállú gyezsurnaja a kulcsával végigkopogtatta a kabinok ajtaját és friss kávé illata töltötte meg a folyosót. Kaptam egy cukorsokknak is beillő reggelit, annyi kalória volt benne, hogy simán én húzhattam volna be a vonatot az állomásra. Majd megérkeztünk a nagyon álmos főpályaudvarra.

A város éppen ébredezett. A hajnal első fényei szürkére festették az utcákat a csípős hidegben. Én a Vysehrad állomásról gyalog utat választva megteltem az ébredő Prága energiájával. Fülemben Johnny Cash a Love’s been good to me búgott, szívemben Rozi hiányával sétáltam a kihalt utcán, furcsa, vegyes érzésekkel. Itthon aztán Boni az előszoba széken várt, nyávogva méltatlankodott, hogy hol voltunk idáig és hogyhogy csak én jöttem. Adtam neki friss ételt és italt. Egy új nap kezdődik, összességében jó kis kaland volt ez a vonatút.