Kalandjaink Prágában és a világban

Hihetetlen gyorsan elrepült ez a négy nap, ahogy a buszon zötykölődtünk a reptér felé, ez szaladt át az agyamon. Egy ilyen városra minimum egy hét szükséges. De arra jó volt, hogy egy kicsit megmerítkezzünk és tervezzünk valamikorra egy visszatérését.

Az utolsó nap délelőttjén volt még egy kis időnk. Miután sikerült Roziba életet öntenem, egy programot néztünk ki magunknak, azaz Rozi mondta, hogy olvasott egy cukrászdáról, amit mindenképpen szeretne kipróbálni, tehát az az úti cél. Szépen kikerestem a Google Maps-en a helyet, de a program most frissített (mert mikor frissítsen a nyomorult) és nem sokban, de változott a felülete, nem teljesen úgy működött a navigáció szerintem, mint előtte való héten.

Miután internet nem volt útközben, próbáltam a képernyőn tartani a térképet és úgy navigálni. Próbáltam keresni, hogy hol vagyunk pontosan, de ennek eredményeképpen eltűnt a cél. Azt hittem, elsírom magam. Rozi persze pikírt megjegyzésekkel tette még vidámabbá a helyzetet. Így térkép nélkül, a cukrászda nevének (Saray Muhallebicisi) ismeretében vágtunk neki. Nagyon néztük a cukrászdákat, de természetesen sikerült elmenni mellette. Már majdnem a következő metrómegállónál voltunk, mikor megkérdeztünk valakit, természetesen jócskán túljöttünk rajta.

Visszafele mentünk majd egy kilométert, ami azért volt vicces, mert a rendelkezésre álló két óránkból már elment háromnegyed. ASaray Muhallebicisi cukrászda ott volt a sétálóutca elején, eddig legalább háromszor eljöttünk mellette és úgy sem vettük észre.  Az mondjuk nem volt túl jó előjel, hogy a könyvesboltos csaj, akit megkérdeztünk, eléggé lehúzta. Szerintem a hely tipikus példája a turistacsapdáknak. Eleve minden drágább, mint bármelyik cukiban, ahol eddig voltunk. Ez még általában nem lenne gond, ha minőség is párosulna hozzá.

Például Rozinak nem kértünk semmit inni, erre a pincér kihozott egy palackos vizet. Mondtuk, hogy nem kérjük, erre ő otthagyja, hátha megisszuk. És tényleg nem vitte vissza. Természetesen a számlát a vízzel együtt állította ki, de annyiban mondjuk korrekt volt, hogy mikor jeleztük, hogy nem ittuk meg, a vizet levonta. Ráadásul annyit fizettünk, mint előző este a vacsoráért, és az édességek alig bukkantak ki a középszerűségből. Ezt a helyet senkinek nem ajánlom.

Szedtük a lábunkat vissza a szállodába, mert már nem maradt túl sok időnk. Útközben láttunk egy cipőpucolót, aki elejtette a keféjét, előzékenyen felvettük és visszaadtuk neki. Nagyon megköszönte, és mondta, jöjjünk, megpucolja a cipőnket. Rozi kapacitált, hogy hálából van ez, fogadjuk csak szépen el. Megpucolta az enyémet, Rozi tegnap vett új sportcipőjét is, azt mondjuk nem tudom, minek. Gondoltam adok neki 5 lírát (600 forintot), mégis csak kaptam valamit. Az egész művelet kevesebb volt, mint öt perc. Erre mondta a fickó, hogy 20 líra (2200 forint) az ár. Basszus nem lehetünk ennyire balekok, végül 18 lírára (2000 forint) lealkudtuk, ezért kaptunk egy kapkodós, 5 perces szolgáltatást. Majd szétvetett a méreg. Isztambul tele van cipőpucolóval, mi is megkaptuk a tanácsot, mindig előre alkudj az árról, utána már nehéz, én is ezt javaslom, még akkor is, ha ilyen furcsán kezdődik a dolog.

Szépen elértük a közvetlen reptéri transzferbuszt, ami olcsóbb volt, mint a cipőpucolásunk, és elég korán kiértünk a reptérre. Szerintem az isztambuli reptéren egy mordályt is fel tudnék vinni a repülőgépre, olyan nemtörődöm az egész ellenőrzés. A repülő pont olyan szűk volt, mint idefele, de valahogy most gyorsabban repült az idő. Jó volt megérkezni Budapestre.

A teázás. Bárhol is voltunk, mindig mindenki teázott. Kis, speciális formájú pohárból isznak fekete teát. Ahol vannak árusok (és mindenhol vannak), a teázók pincérei kis, régi karos mérlegszerű fém tálcán viszik a népeknek a teát. A tea kellemes, aromás fekete tea. Nekem bejött, Rozinak nem.

Mindent egybevéve pozitív élményekkel jöttem vissza Isztambulból, ami egy szép és érdekes város, de már nem Európa. És ezt el kell fogadnia annak, aki odautazik.

Ma reggel negyed hét körül már kidobott az ágy. Még gyorsan összecsomagoltam amit még kellett, utánanéztem a neten, aminek még utána akartam nézni, aztán nyolc körül keltegettem Rozit, aki elég nehezen ébredt, de aztán némi kézitusa után végül elindultunk 9 körül a reptérre. A kocsit leadtuk Rozi anyukájánál, aki volt olyan kedves és kivitt bennünket a reptérre.

A reptéren elég gyorsan átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen, majd Rozi sürgős késztetést érzett, hogy megnézzen mindenféle illatszert és kozmetikumot, ezért a beszállókártya szerint már késve érkeztünk a kapuhoz. Természetesen még sorba kellett állnunk vagy fél órát, mire beszállhattunk, de ez már csak így szokott lenni a fapados gépeken. Szerencsénk volt, mert volt még két hely egymás mellé. Ha a kis gépeken panaszkodtam a hely nagyságára, akkor mindent visszaszívok. Az első kísérletre nem sikerült beülnöm a középső helyemre, csak másodszorra. Innentől kezdve pont olyan érzésem volt, mintha kalodában ültem volna végig a bő másfél órát.

Az isztambuli reptér szép is meg modern is, de vagy 35 kilométerre van a várostól. Már jó előre kinéztem, hogy milyen metróval megyünk majd, ami rajta is volt a repülőtér honlapján. Megörültem neki, hogy milyen egyszerűen bejutunk. Miután nem láttam kiírva sehol, megkérdeztem. Az információs hölgy bamba arccal közölte, hogy ide nem jár metró. Fasza, akkor váltás. Keressünk egy buszt, mert a taxi 15 rongy körül van, ahhoz meg nem volt kedvem. Találtunk végül egy buszt, ami bevitt minket a Taksim térre.

A Taksim tér onnan nevezetes, hogy itt voltak tavaly a zavargások, pont május elsején, és tegnapelőtt is lőttek néhányat, csak azért, hogy általános maradjon a jókedv. A busz jó 40 percet jött, mire a térre ért. Eközben láthattam, hogy Isztambul hogy fejlődik és épül. Szinte mindenhol házak nőnek ki a földből, de mellette ott vannak a korábbi, befejezetlen építkezések csontvázai is, zavarbaejtő kavalkádot adva egymás mellett. Aztán mikor átmentünk a Boszporusz felett az európai oldalra, már megváltozott egy kicsit a látkép, még nagyobb lett az összevisszaság. Háromnegyed négyre értünk a Taksim térre.

Ha volt is valami tegnapelőtt, ennek mára már semmi nyoma nem volt. A hatalmas tér tömve volt emberekkel. A teret egy hatalmas park és mindenféle üzletek, éttermek és kávézók kerítik be, számtalan finom illat kering mindenfelé.

Volt egy hevenyészett térképünk, de inkább vettünk egy másikat, ám sajnos ez sem segített rajtunk. Most már így utólag tudom, hogy 5 percre lakunk a tértől, de ez elsőre nagyon nem tűnt ennyire egyszerűnek. Több embert is megkérdeztünk a téren, de láthatóan senki nem tudta, hol van a hotelünk. Mindenki nagyon segítőkész volt, csak éppen senki nem tudta, hol van, ennek ellenére mondott valamit. Mi pedig követtük. Háromszor megkerülve a teret. Már kezdtem nagyon befeszülni. Internet nincs, az utcákon nincsen utcanévtábla és két utcával arrébb se ismeri senki az utcát, amit keresel. Végül odamentünk egy taxihoz.

A taxis először nem akart minket elvinni, mondván ő nem fog menni 400 métert, aztán nagy nehezen rávettem. Menet közben derült ki, hogy fogalma sincsen róla, hova megyünk. Telefonálgatott közben, de láthatóan senki nem tudott neki segíteni. Addigra már dögfáradt, éhes és szomjas voltam és már eléggé kellett pisilnem. A taxisunk stratégiája az volt, hogy behajtott egy utcába, ott megkérdezett valakit, aki karattyolt neki valamit, mire a szűk egysávos meredek utcán elkezdett tolatni. Végül az egyik sarkon megkérdezett egy éttermes pasit, aki mondta, hogy már két másik vendég is itt van, és ők a szálló emberét várják.

Mint kiderült, egy magyar pár. Nekik azt mondták, 5 perc és jönnek. Ehhez képest még meg is tudtam ebédelni, mert addigra már majdnem 6 óra volt, mire odaért a srác, akit küldtek a szállodából. Természetesen volt egy kis kavarás a szobával, mert a srác semmit nem beszélt angolul, a telefonon felhívott recepciós pedig nem beszélt elég jól, hogy megértse, hogy a másik magyar párral csak most találkoztunk és nem akarunk egy apartmanban aludni velük. Mert hogy ez egy apartmanház volt, aminek a recepciója nem is tudtuk hol van, mert annak a címét nem kaptuk meg. 

Fogalmam sincs, hogy van elképzelve a működés, se a recepció címe, se a telefonszáma nincsen megadva. Biztos füstjeleket kell eregetni és úgy tudják, hogy vendég jött, nem tudom.

Szerencsére a magyar pár nagyon kedves volt és megengedte, hogy nálunk potyázzunk addig, amíg nem jöttek a mi kulcsunkkal. Az apartman meglepetésünkre egészen kellemes volt. De addigra már majdnem hetet mutatott az óra. Rozi kinézett egy éttermet és mindenféle eszközökkel felszerelkezve nekiindultunk.

Másfél kilométerre a Cihangir negyedben volt az étterem, a neve Datli Maya. A negyed Isztambul egyik legjobb része, éttermek és mindenféle boltok sokasága, igen kellemes összhangban. Az étteremben kiderült, hogy várni kell, mert nincsen hely. Hát vártunk vagy fél órát. A hely egy régi háromszintes házban volt, alul a kemence és a pénztár, az első emeleten a konyha és a legfelső emeleten egy terem, amiben maximum 15 ember fért be. Kevés és egyszerű étel volt, de finom és különleges, szerintem direkt nagyon egyszerű designnal. Ettünk lahmacunt (ami egy pizza jelegű étel), két féle mezzét (török előétel) és egy olyan ételt, ami olyan volt, mint a töltött paprika tölteléke. Jól telezabáltuk magunk és levonszoltuk magunkat a lépcsőn fizetni. Egy török líra kb. 110 forint és minden, amit összeettünk 68 líra volt. Nem vészes.