Vannak olyan városok, országok, ahová általában szívesen utazok. Mert szép a város, vagy kedvesek az emberek, vagy van valami, amit nem lehet megfogalmazni, de mégis érzi az ember, hogy jó. Na, Bukarestről egyiket sem lehet elmondani. Pedig úgy néz ki, többször elő fogok ott fordulni mostanában a munkám miatt.

Voltam már néhány éve itt, akkor az volt az érzésem, hogy az egész városnak egyetlen célja van, hogy lehúzza, becsapja az embert. Na, ez az érzés megmaradt. Legutóbb, amikor voltam, legalább szép idő volt, most két napig felváltva fújt a hideg szél és esett az eső. Én meg még múlt hét végén Prágában úgy döntöttem, hogy már beköszöntött a nyár, ezért se pulóvert, se kabátot nem hoztam. Ez 10 fokban, esőben nem tűnt jó döntésnek.

Már amikor kiszáll az ember a gépből, érzi, hogy Európa peremén van. Rosszarcú emberek mindenhol. A reptér előtt kétféle taxit lehet rendelni, a normált, ezek mind iszonyúan lelakott Dacia Loganok, és business-t, aminek az ára a duplája, ezek normális európai autók. Petr kollégámmal mi a normált választottuk, és nem sokára bepréselődve egy Logan hátsó ülésére zötykölődtünk a szakadó esőben a belváros felé. Húsz perc alatt elértük a célunkat, a cégünk székházát, ami egy hipermodern irodaház, Bukarest egyik legjobb negyedében. Jellemző, hogy mellette viszont egy beomlott, romos, borzalmas épület éktelenkedett. 

Az irodaház recepciója úgy néz ki, mint ahogy a jövő dolgait képzelték el 30 évvel ezelőtt. A húszemeletes irodaház üvegliftjeit végigkövethetjük a pályájukon, mert nincsenek beburkolva, ezért óhatatlan, hogy az ember felfele tekint. Természetesen senki sem mondta, hogy jövünk és senkit nem lehetett elérni. Ezért a recepciós hölgy feljött velünk az emeletre. Érdekesek a román emberek liftezési szokásai. Nincsen olyan, hogy először kiengedik, aki ki akar szállni, egyszerre indul meg mindkét oldal, így préselődve próbálja mindenki elérni az úticélját. Ez bőröndöt húzva egy picit bonyolultabb. Az, hogy a vállával valaki meglök valaki, természetes, elnézést se kérnek. A teremben a hölgy, aki felkísért minket, koncepció nélkül keresett valakit, akire rásózhat minket, mi meg követtük a bőröndöket húzva, már vagy ötödször körbe-körbe a teremben. Vicces volt.

A megbeszélésen egy dolog derült ki, az, hogy az egész ország velejéig korrupt, de ezt nem rejtegetik, hanem rendszeresen megírják az újságok az eseteket. Időnként valakit lecsuknak, hogy azért mutassák, hogy működik a rendszer, pl. most a pénzügyi felügyeleti szerv vezetőjét, mert valaki olyantól fogadott el pénzt, akitől nem kellett volna. De ez csak egy példa, számtalant hallottunk. Este 7-ig toltuk a megbeszélést, majd taxival el akartunk menni a szállodánkba.

Az ottani IT-vezető lejött velünk, hogy segítsen taxit választani, mert mondta, ha rossz taxiba szállunk, akkor legjobb esetben csak átvernek, vagy kirabolnak. De a jó taxi társaságok sofőrjei kijelentették, hogy ebben az esőben jobb kuncsaftokra várnak, mint mi, mert csak 1 kilométert akartunk menni. Végül az IT vezető a saját kocsijával vitt el minket a szállodába. Mondta, ez a taxis hozzáállás itt teljesen normális.

A hotel a Vila Paris volt, ami viszont nagyon kellemes kis szálloda, összesen tíz szobával és nagyon kedves személyzettel. A szobák hangulata az amerikai szállodákat juttatta eszembe. Ha nem tudom, hol vagyok, azt mondtam volna, hogy valamelyik jobb amerikai motelláncban szálltam meg. Tágas szoba, sötét tónusú bútorok, king size ágy és kávé-/teafőző . A reggeli pazar volt és simán hoztak nekünk fentről, a bárból eszpresszót reggel, amikor nem kértük a kávéként felszolgált macilét. Egy érdekes esemény volt csak a szobával kapcsolatban. Békésen üldögéltem reggel a wc-n, amikor egyszer csak a semmiből egy szerkezet az arcomba spriccelt egy jó adag illatosított permetet. Egyrészt rohadtul megijedtem a nagy meghittségemben, másrészt olyan wc-illatosító szagom lett, mint egy hetedosztályú primadonnának.

Este egy szerb étteremben vacsoráztunk, aminek a recepcióján öt egyforma feketehajú, szemű, óriási szilikon melles recepciós fogadta az érkezőket, szinte feketére szolizott bőrrel. Nem tudtam mire számítsak, amikor beléptem ezek után az étterembe, de ez a fajta egyedtípus csak a bejáratnál volt, illetve ők voltak az ültetők is. Ahogy bementünk rögtön vascsővel vert mellbe a Balkán. Éppen egy nagyobb csoport születésnapot ünnepelt, fogatlan matrónák ropták Iphone 5-tel az egyik, és egy kisdeddel másik kezükben, közben szólt a keserédes melódia. Időnként hoztak néhány pezsgőt, hogy emeljék az ünnep fényét.

Én egy pljeskavica gourmet-t rendeltem köret nélkül, erre kihoztak egy 20 cm átmérőjű húst. Ezt a fajtát háromféle húsból gyúrják össze, mint egy fasírtot, disznóból, marhából és bárányból. Az íze finom volt, de az adag megehetetlen volt, másrészt a bárányhús miatt a faggyúszálakat kellett szedegetnem belőle állandóan, ami nem tette pozitív gasztronómiai élménnyé az estét. Egyénként Romániában minden étteremben lehet dohányozni, ettől már teljesen elszoktam, olyan szagom lett estére, mint elszívtam volna 200 szál cigit.

A repülőtérre kifele egy céges autóval vittek ki minket, pedig tartalékoltam az új román leiből. Románia új pénze nem papírból van, hanem műanyagból és több helyen átlátszó. Állítólag a román nemzeti bank hatalmas, speciális mosógépeket szerzett be a bekoszolódott bankjegy mosására. Legalább is ezt mondták, azaz intézményi szintre emelték a pénzmosást.

A bukaresti reptér példásan mutatja, milyen ez a város. Kicsit korábban értem ki, ezért várnom kellett. A váróhelyiségekben alig vannak székek, mondjuk 50 emberre jut egy. Ilyenkor még arra vár az ember, hogy feladhassa a csomagját, tehát az üzleteket se böngészheti. Ahova be lehet ülni, az néhány étterem, ahol szerintem a monacói árakat vették alapul. Minden reptér drága, ez nem vitás, de több mint 1000 forintot kérni egy presszó kávéért szerintem arcpirító. Kértem egy szendvicset, egy kis vizet és egy kávét és máris kevés lett a nálam lévő 3000 forint értékű lei. Sebaj, gondoltam, elvásárolom bent, a terminálok üzleteiben. Ezekben viszont nem lehet lei-jel fizetni. Vettem még egy kávét, ezúttal 12 leiért (850 forintért) egy gyorsétteremben. A pultos gondolkodás nélkül egy lei-jel kevesebbet adott vissza, kérdeztem, mire fel. Azt mondta, borravaló, mondtam, majd azt én eldöntöm, és szépen visszakértem azt is, nagy kelletlenül visszaadta.

A boltokban olyan árak voltak, hogy először azt hittem lei-ben vannak, ami 70 forint körül van, de aztán kiderült, hogy euróban. Nem hittem a szememnek. Minden legalább dupla áron volt, mint bármelyik reptéren Európában. Lehúzás, trükközés mindenütt. Teljesen megcsömörlötten vártam már, hogy jöjjön végre a repülő és mehessek haza. A Tarom ici-pici gépében legalább 35 fokban préselődtem végig az utat, ahol a légikísérők annyira leszarták a dolgokat, hogy még leszálláskor is mindenki vidáman nyomkodta a telefonját, Ipadjét. Ezzel nekem semmi gondom, csak akkor ne mondják be háromszor, hogy tilos. A két sztuvi mögöttem ült és lelkesen beszélgetett egymással. Ha valaki egy kis házi pokolgépet ácsol magának a helyén, azt is vidáman végigcsinálhatta volna, a személyzetnek nem tűnt volna fel.

Bukarest, nem ajánlom.