Már korábban írtam róla, hogy itt Prágában nem kínaiak, hanem vietnámiak képviselik Ázsiát. Még az előző rendszerben kerültek ide, azaz már a második, harmadik generáció nő fel itt. A vietnámiak nem gagyiruha-üzletekben utaznak, mint otthon, hanem szinte teljesen monopolhelyzetük van a kis szatócsboltok piacán, amit itt vecerkának vagy potravinynek neveznek. Rozi lelkes híve a vietnámi pho levesnek, és még korábban megbeszéltük Nikolával és a barátnőjével, hogy kilátogatunk a vietnámi piacra, amit itt Sapának neveznek, és ott eszünk valami autentikus vietnámi ebédet és veszünk ezt-azt.

A piac, vagy inkább nevezzük telepnek, Prága déli részén, a Písnice városrészben található, az isten háta mögött. Igazi lepusztult ipartelep, némi lakóteleppel díszítve. A telep bejáratát két kőoroszlán őrzi, amik úgy illenek oda, mint Torgyán Józsefre a bőrtanga. Ne olyan piacot képzeljünk el, ahol standok vannak, hanem egy régi ipartelepet, ahol az egyes lepusztult épületekben, fűtés nélküli kisebb-nagyobb hangárokban árulják a holmikat. De a telep olyan nagy, hogy az ott töltött három óra alatt nem tudtuk körbejárni.

Először is egy éttermet kerestünk, hiszen már volt vagy 1 óra, mire odaértünk. Ennek háromféle variációja volt: gyanús külsejű büfé igen furcsa szagokkal, közepes étterem-féle hely, igen furcsa szagokkal és puccos helyek, ott nem voltak szagok, mert emberek sem. Mi a közepét választottuk, azaz egy helyet, ami jobb, mint egy büfé. Az éttermet nemrég újíthatták fel, ezért ugyan volt egy tévé, de a kábele szépen fel volt tekerve, gondolom, ne áradjon a sarjadó vietnámi gyerekre a nyugat mocska. A pincérnő, aki csehül se beszélt túl jól, kihozta az étlapokat, amik természetesen vietnámiul voltak és azért, hogy kapjunk valami segítséget ott voltak csehül is az ételek. Jó kis segítség. Kicsit úgy éreztem magam, mint valami elfuserált kabaréjelenetben, amikor a főhős teljes lelki nyugalommal rendel be egy szép vegyestálat sült kutyahúsból. Szerencsére azért kéznél voltak Nikoláék, akik segítettek rendelni. Rozi phót evett, én kacsát rizstésztával. Mindkettő pocsék volt. Cseréltünk, hátha a másiké jobban ízlik. Azt hittem, az enyémnél nem lehet rosszabb. Aztán megkóstoltam Rozi levesét. Hála istennek rendeltem egy tavaszi tekercset is, így legalább volt mint ennem. Gondoltam visszacserélem Rozival a levesét, mégis csak ő rendelte, de addigra már nem volt mit. Kavargattam, meregettem a levest, se a színe, se a szaga, se az állaga nem volt olyan, hogy folytassam az ebédet. Éhes nagyon nem voltam, elég későn reggeliztünk, ezért gondoltam nem lesz gond, ott hagytam több, mint a felét.

Elég furcsa hely volt ez, olyan mintha egy kicsit átcsöppentünk volna Ázsiába. Fehér ember nagy ritkán fordult elő, a vietnámiak össze-vissza húzingálódtak, autóval, kis kézikocsikkal, vagy gyalog. Ha már az autóknál járunk, kevés helyen láttam ennyi luxusautót ilyen kis helyen, mint itt. Nagy dzsipek, sportkocsik, Mercik, BMW-k. Bementünk az egyik élelmiszerboltba, amikor is megjelent egy új nagy BMW és egy öreg leszakadt Passat. A BMW-ből kiszállt egy ötvenes pár, a Passatból pedig két egyszerű kis vietnámi fazon. A boltban az asszonyka rámutatott erre-arra, valamelyik fogdmeg meg már ugrott is, vitte ki a kocsiba a holmit. Utána az asszonyka, akinek szigorú fekete kontya és egyszerű, de drágának kinéző kosztümkéje volt, odatipegett a pénztárhoz. Képzeljünk el egy kisebb kongó csarnokot, hideg van, betonpadló, fémpolcokon, vagy a földön lévő dobozokban áruk. A pénztár mögött, egy hihetetlen rossz szabású, háromrészes öltönyben ült a pénztáros.

Sárga fogai ló módjára kifele álltak a szájából, a nyakán lévő anyajegyből 10 centi hosszú szőrszálak meredtek a gyanútlan vásárlóra, de a haja divatosan rövidre vágva, szépen bezselézve. Nem kell ragoznom, ő volt minden nő álma. Hosszasan alkudozni kezdtek az úrihölggyel, amiben láthatóan a hölgyé volt az erőfölény. Valószínűleg valahol jóval a kiírt ár alatt állapodtak meg, de ehhez kellett valószínűleg az, hogy apa csendben figyelt a háttérben, szép bőrkabátjában és lóbálta a BMW kulcsát.

Ami biztos, hogy a kasztrendszer jól megfigyelhető itt. Viszont az egyszerű rakodómunkástól a külön sofőrrel rendelkező hatalmasságig mindenki ezen a lepusztult ipartelepen dolgozik, egy héten hét napot, reggeltől estig. Mindenki nagyon szorgalmas, egy csomó helyen az alkalmazottak futkostak a dolgokkal, hogy kedvére tegyenek a főnöknek.

A vietnámi írás alapvetően latin karakterekre épül, csak a magánhangzóik sokkal színesebbek, mint akár a mieink. Rengeteg a és o jellegű hangjuk van, és ugyanaz a rövid, egy szótagos szó teljesen mást jelent, ha a különböző "a" hangokat használjuk bennük. Európai emberek számára elég nehezen elsajátíthatóak. Az üzletekben a legtöbb helyen a csehvel is küzdenek, az angol szinte semmilyen szinten nem volt meg, ami felettébb érdekessé tette a kommunikációt.

Rozi elemében volt. Nagybevásárlást tartott mindenféle egzotikus ételből, alapanyagokból, majd meglátjuk, mi fog belőle kisülni. Végül bementünk egy áruházszerű vietnámi szupermarketbe, ahol elképesztő választék volt. A normál cseh ételek mellett egy csomó ázsiai étel és ital. Nagyon olcsón, mindezt úgy, hogy lehetett bankkártyát is használni, tehát valami adót kénytelenek utána fizetni.

Még kifelé menet a többiek bementek egy zöldségesbe, ahol számomra érthetetlen módon halakat is árultak, lehet, hogy Vietnamban más az élettani besorolás, tudja a fene, de én kimenekültem és figyeltem a nem lankadó szorgalmat, amivel dolgoztak ezek az emberek. Addigra már nagyon éhes voltam, ezért rábeszéltem a többieket, hogy menjünk el aJiřího z Poděbrad ra, mert ismerünk ott egy jó francia cukrászdát. Két külön autóval mentünk, és ahogy kell, két külön helyre ültünk be, a téren ugyanis két francia hely is volt. A másik hely inkább egy borbolt volt, ahol szendvicseket és süteményeket is árultak. Végül úgy döntöttünk, hogy oda megyünk. A hely neve Le Caveau volt, és olyan átkozott jó kecskesajtos croissant-t ettem, hogy mikor Rozi megkóstolta, kijelentette, hogy ez annyira finom, hogy biztos valami törvénytelen van benne. Ez egy nagyon jó hely, csak ajánlani tudom, mi is vissza fogunk járni, abban biztos vagyok.

Egy tartalmas, érdekes nap után hazaérve számba vettük a sok holmit, amit összevásároltunk a piacon és elgondolkodtam. Mennyi mindent megvesz az ember, ha úgy érzi, olcsóbban kapja meg. Talán ebben rejlik a Sapa sikere