Világéletemben türelmetlen ember voltam. Már gyermekkoromban is, ha akartam valamit, akkor azonnal akartam, szinte lehetetlen volna elképzelnem, elfogadnom, hogy majd lesz valami jó, vagy rossz, de arra várni kell. Emlékszem kész gyötrelem volt a karácsony, mire lassan becammogott a hideg decemberbe, azt hittem, sose jön már el.

És most ismét várnom kell. Még egy szűk hónap és az életem ismét gyökeresen felfordul. Munkahelyet váltok, országot, ahol lakom, egy új lakásba költözünk, feladva a jelenlegi budapesti és prágai lakásainkat. Azaz nemsokára nagyon felpörög az életem, de még nem most, most keserves lassúsággal csepegnek a napok.

A legizgalmasabb és legnagyobb változás a fiam születése lesz, aki decemberre ígérte magát és már egy rendezett, szinte már unalmas életbe fog beleszületni, mit sem sejtve arról a kavalkádról, ami a születése előtti hónapokat jellemezte.

A munkahelyemen már mindenki tudja, hogy el fogok menni. Az újdonság pár hete volt, amikor is mindenki megkérdezte, hogy miért? Most már nem kérdezik, elfogadták, hogy együtt szeretnék lenni Rozival, a családommal, a lányaimmal, akiket szinte alig láttam az elmúlt évben és többet változtak, mint előtte jó pár év alatt.

Sokan sajnálják, hogy elmegyek, páran biztosan örülnek neki. A főnököm, Paolo és Nikola barátom biztosan hiányolni fognak majd. Most egyelőre én vagyok az, aki már nem lesz itt, de most még itt van. Aki váltott munkahelyet vagy pozíciót, az pontosan tudja, milyen érzés az utolsó néhány hét, gyötrelmes. A többiek valahogy irigyelnek, mert ők tapossák tovább a mocsarat, és azt gondolják, neked biztos jobb lesz, holott csak egy másik mocsarat megy az ember taposni.  

Vissza a várakozásra, hiszen erről szól ez a bejegyzés. A várakozás legrosszabb része, hogy az ember túl akar lenni egy időszakon, amit élvezhetne is, ha nem akarná már annyira, hogy végre elteljen. Tehát élvezhetném az utolsó napjaimat Prágában, de nem tudom. Az utolsó héten sok búcsújellegű vacsorám, ebédem lesz, akkor majd biztosan jobban telik az idő. Biztos az is közbejátszik, hogy a héten október végét idézte az idő: 10-12 fok, hideg szitáló eső volt. Sötét, borús reggelek. Ilyenkor nincsen kedve csatangolni az embernek a városban, pedig már nem sokáig tehetem meg helyi erőként.

Kíváncsi leszek, milyen lesz majd visszajönni ide. Turistaként fogom-e érezni magam, vagy egy kicsit úgy, mint aki hazatér, majd meglátjuk. De azért érdekes érzésem volt, ahogy egyik reggel az esős macskaköveken leereszkedtem az utcánkból a meredek domboldalon, hogy már nem sok reggel megyek errefelé és ettől egy kis szomorúság fogott el.

Szeretem Prágát. Szeretem a zegzugos belvárost, főleg ha nem lepi el a turistahad, de szeretem a tereit, a szép utcáit, hogy kisebb, mint Budapest és ezt érezni is. Szeretek a kollégákkal beülni egy jó pofa sörre és hallani az egyszerre dallamos és csikorgó cseh nyelvet. Szeretek sétálni a Moldva partján, főleg, ha a levelek már őszbe csavarodnak és egy kis késői napsütés melegíti a folyóparton bandukolót. Szeretek benézni az utcákban, ahol mindig előkukucskál egy kisebb-vagy nagyobb tornyocska. Megszerettem a köményes ízű kenyeret, a Lučina krémsajtot és időnként knédlit enni köretnek.

Szóval hiányozni fog, de arccal előre. Most már van kit meglátogatnom itt, és ez jó érzés. Rengeteg jó dolog vár rám, csak lennénk már ott.