Kalandjaink Prágában és a világban

Egy központi tréning miatt ismét Milánóba kellett utaznom. Lassan úgy járok ide, mintha a második otthonom lenne, holott nem nagyon szeretem ezt a várost. Talán csajoknak jó idejönni, mert annyi üzlet van mindenfele, hogy az embernek már a látványtól is komoly viszketése támad. A szállodám közvetlen közelében olyan 20-25 divatbolt van, mindenféle márkákkal. Bár mikor szerda este megjöttem, annyira későn értem be a szállodába, noha 1-kor indultam Budapestről, hogy már semmi nem volt nyitva. Erről valahogy senki nem beszél hivatalosan, hogy azóta, mióta megszűnt a Malév, mennyivel nehezebb bármelyik Európai országba elutazni, persze ott vannak a fapadosok, de jó pár olyan rossz élményem volt velük, hogy ha tehetem, kerülöm őket, mert könnyen testi sértésbe keveredik az ember valamelyik überköcsög alkalmazottjukkal. A főnököm azért utálja őket, mert pl. a Ryanair ugyan Olaszországban dolgoztatja az embereit, de nem fizet utánuk olasz társadalombiztosítást.

Szerda este Milánó csodálatos idővel fogadott, 5 fok és eső, ami egy kis biztatásra jégesővé alakult. Én vártam két magyar cimborámat, akikkel ide beszéltünk meg vacsorát. Kint álltam az esőben egy eresz alatt és vártam, hogy megjöjjenek egy taxival, és közben szabályosan el kellett kergetnem néhány esernyőárust, akik egyszerűen nem akarták elfogadni, hogy nem akarok esernyőt venni. Nagy sokára megjöttek a cimbik, akikkel egy afrikai étterembe mentünk, mondtuk a taxisnak, hogy Africa, az meg teli pofával röhögött, Africa, hosszú út lesz. Az étterem viszont pár háztömbnyire volt, de nagyon lassan jutottunk oda, mert teljesen megbénult  a forgalom a jégesőtől.

Az afrikai étteremben afrikai arcok ültek. A pincérek valami észak-afrikai nyelven karattyoltak fennhangon az egyik asztalnál, és elég nehezen tápászkodtak fel, hogy hozzanak valamit inni vagy enni, de rohadt jó fejek voltak. Menü nincsen. Van egy kaja, amit aznap este csinálnak, azt lehet enni. Érdekes koncepció.  Mindent kézzel kellett enni, a cimbik, Totya és Teo egy megbeszélésről jöttek, szépen kinyalva, ing, nyakkendő, miegymás, hát ők balettoztak a szószos falatokkal. Minden nagyon finom volt, és valami naan-szerű kenyeret ettünk hozzá, ami jobban hasonlított a palacsintára, mint a naan. Hárman elpusztítottunk egy pirogra emlékeztető előételt, egy hatalmas tál húsos afrikai kenyeret, viszont a desszert kifogott rajtunk, na jó, Teo ezt is megette, pedig az valami édes szezámmag-őrlemény volt, tömbösítve. Vártuk, hogy mikor raknak az asztalra keresztbe egy zsiráfnyakat, hogy tessék rágcsálni, de az elmaradt. Megittunk két üveg enyhe olasz fehérbort, és végigröhögtük az estét, mindenféle régi szalonképtelen történettel.

Másnap reggel kilencre jött értünk a kisbusz, hogy kivigyen a Milánó melletti tanyára, a Cascina Caremma-ra. Milánón egy óra alatt verekedte keresztül magát a busz, mert a milánói taxisok kedvenc tevékenységüket űzték, sztrájkoltak. Így némi késéssel értünk a tett színhelyére. Az út végén sáros földúton döcögtünk a zuhogó esőben. Gondolom, mikor ezt a programot szervezték, nem teljesen ilyen időre gondoltak. 6 fok volt, amit még hidegebbnek lehetett érezni a magas páratartalom miatt. Ahogy megállt a busz és kinyitották az ajtót, betódult a tömény disznótrágya szag. Hurrá. Később megtudtam, hogy most istenes, mert amikor süt a nap, még erősebben lehet érezni. Szuper. 

A szállás egy régi farmházban volt, amit átalakítottak vidéki szállodának, minden helyen megtermelhető ételt, ők készítettek el???. Volt ott minden: ló, disznó és marha is. Egyből betereltek minket egy konferencia terembe, ahol egy amerikai és egy holland tréner várt minket. 8 országból voltunk meghívottak, úgyhogy az elején nagyon nehezen állt rá a fülem a különböző akcentusokra. A legnehezebben egy angol fickót értettem, természetesen az első páros gyakorlatban vele sorsoltak össze, úgy ittam minden szavát, mintha egy próféta beszélt volna hozzám, de a beszédének csak a 60%-át értettem az elején, aztán belejöttem. 

Két másik fickó volt különlegesen érdekes az összegyűlt középvezetők között. Egy vietnámi származású francia és egy olasz, aki úgy nézett ki, mintha valamelyik történelemkönyvből kilépett tudós lett volna. A vietnámi arc, Wilfred, nem tudom, ez volt-e az eredeti neve, vagy csak felvette, hihetetlen volt. Teljesen őrült, olyan poénokat nyomatott be, hogy az elég karót nyelt amerikai tréner csaj időnként nem nagyon tudott megszólalni. Jól mutatja, hogy milyen ember volt, hogy délután lehetett kenyereket gyúrni és sütni, ő egy döglött béka formájút készített, mondta, ilyen a francia lelkület szerinte. Stefanót, a múltból visszamaradt tudós alkatút, olyan szag lengte körbe, amit az ember múzeumokban érez, amikor régi bútorok és szövetek között bóklászik. Kerek szemüvege, bozontos szakálla, és mint kiderült, tudatosan megválasztott ruhatára által simán elképzeltem, ahogy éppen a világ nagy dolgain elmélkedik. 

A program legellentmondásosabb alakja egy bolgár származású lány volt, aki már mikor felszálltunk a buszra feltűnt, mert úgy volt felöltözve, mint egy asztronauta. Ő próbált a legerősebb, legaffektálóbb brit akcentussal angolul beszélni és hangosan bizonygatta, hogy ő bizony osztrák, csak jelenleg él Milánóban. Aztán mikor kiderült, hogy ennek a tréningnek pont az a lényege, hogy különbözőek vagyunk, akkor bökte ki, hogy igazából bolgár. Érdekes emberek vannak.

Este egy borzalmasan rossz vacsorát kaptunk, amit egy száraz fehérborként felszolgált édes prosecco és egy helyi sör kísért, aminek olyan íze volt, mintha szándékosan valaki két nappal ezelőtt kinyitott volna egy sört, majd berakta volna a hűtőbe és most tálalták volna. Édes is volt, nem volt benne szénsav és rohadtul állott íze volt. A vacsora után ott maradtam még egy kicsit beszélgetni egy német társasággal és azt kellett megállapítanom, hogy teljesen eltűnt a némettudásom. A folyamatosan használt angol és az elkezdett cseh mellett nem maradt elég hely a fejemben.

A szobák tipikusan olasz szobák voltak, kőpadlóval, bidével és fa spalettákkal. Fűtés nem sok volt bennük, így kénytelen voltam éjszakára magamra teríteni az ágytakarót is, de úgy is dideregtem. Amikor végre mélyebben elaludtam, hajnal lett és elkezdték etetni a jószágokat, röfögtek, bőgtek, meg mindenféle hangot adtak, azt hittem, elsírom magam. Egy biztos, magamtól nem jövök még egyszer ilyen helyre. Fáradtan, átfázva lementem fél nyolckor, hogy legalább eszek valami finom házi reggelit. Közölték, hogy nyolc előtt nem tudnak adni semmit, akkor már közel álltam ahhoz, hogy valakit megrugdosok, ezt szerintem látszott is rajtam, ezért gyorsan adtak egy kávét. Lassan a többiek is beszállingóztak, egy francia csávót rádöbbentettünk, hogy a francia libamáj magyar export és a bordeaux-i bor nagy része Bulgáriából származik. Ami azért volt különlegesen vicces, mert egész este nagy hanggal verte a mellét, hogy milyen rosszak az olasz borok, és ő az igazi francia bordeaux-i borra esküszik. Utána egy kicsit visszavett az arcából.