Vannak emberek, akik rajonganak a büdös sajtokért. Én nem tartozom közéjük. Nagyonnem. A szüleim viszont annál inkább. Mikor kérdeztem, mit hozzunk nekik Prágából, a válasz egyértelműen a büdös sajt volt. Mit lehet itt tenni? Nekigyürkőzni.

 

Adott az első probléma, a beszerzés. Először is nagyon büdös sajtot nem lehet aminden sarkon kapni. El kellett menni pl. az Árkády-ba, hogy legyen választék. Rozival végigtanulmányoztuk a választékot, természetesen azt, amit ők kértek, nem lehetett kapni sehol. Ennek ellenére kiválasztottunk néhány gyanús darabot, és mit sem sejtve beraktuk őket a kosárba.

Hazafelé tömegközlekedéssel mentünk. Az ember el is felejtkezik róla, hogy biológiai fegyver van a szatyrába, csak mikor már kicsit felmelegszenek a sajtok, és elkezdenek szaglani, akkor döbben rá, hogy milyen feladatra is vállalkozott. Az egész villamos úszott a bűzben. Gondolkodtunk is rajta, hogy mit szólnak a felszállók, akik gyanúsan pislogtak körbe végigvizsgálva a villamos utazóközönségét. Miután mi inkognitóban bűzölögtünk, nem szúrtak ki minket.

 

Hazaérve Rozival stratégiákat beszéltünk végig a kézbesítésig, felismerve a helyzet súlyosságát. Rozi elővette a legvastagabb alufóliát, egyesével is jó vastagon becsavarta őket, majd az egészet még egyszer, végül beraktuk a sajtokat egy nejlonzacskóba, azt is jó szorosan rácsavartuk. És este berakta a hűtőbe.

Másnap reggel hatkor keltem, mert mentem reggel edzeni, és Bonit kerülgetve, aki fennhangon üvöltött kajáért, gyanútlanul a hűtőhöz mentem, hogy megetessem és elővegyek egy tejszínt a kávémhoz. Kinyitottam a hűtőt és egy pillanatra megszédültem és majd lefejeltem a hűtő tetejét, megkapaszkodtam a hűtő szélében, gyorsan kikaptam, ami kellett és rácsaptam az ajtót. Szerintem a döglött patkány szaga ehhez képest a  legfinomabb citrusolaj. Valahogy az ablakhoz tántorogtam és kinyitottam. Majd vigyázva, hogy minimalizáljam a hűtőnyitások számát, megreggeliztem és lementem edzeni.

 

Az edzés után fáradtan tértem vissza a lakásba és rögtön úgy éreztem – nyitott ablak mellett- hogy vissza akarok menni a dohos pincehelyiségben lévő gyúróterem öltözőjébe. Pedig, ahogy a L'art pour l'art is megénekelte anno: „Vár a testépítő szalon, Csak indulj el a szagon…„ Erről biztos még cifrábbat költenének. Valami hihetetlen szag volt. Érdekes az ember orra, mert viszonylag hamar alkalmazkodik bármilyen szaghoz. Így ez a szag is csak az első néhány percben halálos, aztán megszokja az ember.

Este aztán elindultunk Budapestre. A sajtos zacskót egy újabb zacskóba raktuk, majd azt egy táskába, aminek a cipzárját jó szorosan behúztuk. Mindhiába. Az egész kocsi fürdött a szagban. Jöttek is a történetek. Rozi egyik húga, Boriska Strasbourgban él, onnan szokott hasonló csemegéket hazahordani, olyankor az egész busz állva ünnepli ezen tevékenységét. Hiába minden fondorlat, egyszerűen nem lehet légmentesen lezárni, hogy ne jusson ki a szag.

 

Nekem egy másik vidám történet jutott eszembe, amikor a szüleim még egy régi Škoda 105-össel rótták Európa útjait, és jó magyar szokás szerint feltankoltak mindenféle jóféle hazaival. Többek között 20 dkg Trappistával, ki tudja mire lesz jó még a két hetes nyaralás alatt. Anyám berakta a kesztyűtartóba ideiglenesen, és ahogy kell, szépen ott is felejtette. Az út akkor éppen Olaszországba vezetett és rekkenő hőség volt júliusban. A sajt szépen a gyorsított érési folyamatban találta magát. Először csak egy enyhe, de annál kellemetlenebb állandó háttérszag lett az autóban. És igen, ilyenkor kezdődik a vádaskodás, hogy ki nem nézett oda a lába elé, és hasonlók. De a szag egyre csak erősödött. Többször kipakolták az elemózsiás zacskókat. Semmi. Aztán már az utazás végén, mikor már a növények is sírva ugrottak ki gyökerestül amerre jártak, találtak egy elfolyt sárgás masszát a kesztyűtartóban, ami már annyira előrehaladott állapotban volt, hogy kezdte kimarni a Škoda nem túl acélos karosszériáját. Az autóból csak hónapok múlva ment ki a szag véglegesen. Nem tudom, betűre így történt-e, de így őrzi a családi folklór.

 

Most a prágai sajt itthon van 4 rétegbe becsomagolva a hűtőben. Ha ki szeretném nyitni a hűtőt, előre kell szólnom, a gyerekek visítva rohannak be a szobájukba, és ezt egy erős szelőztetés követi. Holnap végre megszabadulunk tőlük, átadjuk a címzetteknek. Szerintem, ha lefordítanánk a cseh feliratokat a sajtok apró betűs feliratain (bár ilyen hőst azért keresgélni kéne egy ideig, aki huzamosan kezébe merné venni a pőrére vetkőztetett sajtokat), biztos megtalálnánk a következő sorokat: „Figyelem, állati táp, emberi fogyasztásra nem alkalmas.” Ha ilyen kérései lesznek még a szüleimnek, beszerzünk egy ipari vákuumhegesztőt, hátha az segít valamit...