Az elmúlt két napban új munkahelyem első hivatalos kiküldetésén voltam Bécsországban. Amikor Bécsbe indulok, mindig felsejlenek azok az emlékek, amikor gyerekkoromban készültünk nyugatra, Bécsbe leginkább, ahol még a kerítés is kolbászból volt. Emlékszem, sétálgattunk a város utcáin, benéztünk egy játék- vagy elektronikus boltba, és azt gondoltam, valahogy így nézhet ki a Mennyország. Azóta eltelt legalább húsz év, de azért Bécs mégiscsak Bécs. Egy nagyon puccos, kivagyi város. Természetesen az üzletek között már nincsen akkora különbség és jó kávét már nem Bécsbe jár inni az ember az Eduschóba, de azért még is látni akár Prágához képest is a különbségeket, a mindenütt tettenérhető gazdagságot.

A szállásunk a belvárosban volt, nem messze a Stephansplatz-tól, úgyhogy megérkezés után elindultam a tér felé, hogy egy kicsit sétáljak a Kärtnerstrassén és nézzek valami szuvenír után, ha már „nyugaton” járok. (Bár ha Prágából nézzük, akkor Bécs inkább keletre van.) A templom melletti konflisoktól olyan lószag csapott meg, hogy egy pillanatra azt hittem, hogy az állatkertnek van szezonális kiállítása a téren. De látszik itt is a fejlettség: a kocsisok kezükben egy kis kézi POS terminállal próbálják meggyőzni a járókelőket, hogy nem baj, ha nincsen készpénzük, mert kártyával is lehet fizetni. Szerencsére nem voltak túl magasak, ám annál erőszakosabbak. Úgy kellett átvágnom magamat a fel-fel villanó terminál képernyők között, mint nyár végén a kukoricamezőn.

A Kärtnerstrasse, Bécs sétálóutcája, még mindig nagyon patinás. A Mozartkugelt áruló ajándékshopokat leszámítva óriási divatházak vannak mindenfele. Fény és pompa mindenütt. A háttérben egy-egy utcai zenész szaxofonozik vagy harmonikázik, ami teljesen filmszerűvé teszi az élményt. A derék labancok az utcai árusoknál bratwurstot eszegetnek, kávézgatnak, nem látszik rajtuk, hogy nagyon meggyötörte volna őket az élet. Ja, és mindenki nagyon elegáns, mintha csak élő divatbemutatón járna az ember. Ezzel arányosan nem túl szépek az emberek, Prágában, nem is beszélve Budapestről, sokkal szebb embereket látni. Miután megvettem a kis ajándékocskámat, gondoltam, eszem valamit. Először bekacsáztam egy helyi Burger Kingbe, aminek az épülete gyönyörű volt, viszont bent csak dél-amerikaiak szolgáltak fel, és a közönség is főleg dél- amerikaiakból állt. Nem volt bajom vele, de valahogy sehogy sem stimmelt a hely. Inkább eszem én is, gondoltam, egy jó kis bratwursot, megnézzük, jobbat csinálnak-e az utcai árudában, mint Prágába. Hát mit mondjak. Most is összefut a nyál a számban, ha rá gondolok. Finom alapanyagok, tökéletes elkészítés, friss császár zsömlével, nyamm. 3 euró kilencvenért. Majd’ feleannyiba került, mint Prágában, és a két hely ugyanolyan frekventált. Szóval, aki kolbászt akar enni, az inkább Bécsbe menjen, mint Prágába.

A megbeszélésünk a cégünk Bécs külvárosában lévő irodaházában volt. Eredetileg egy szakmai megbeszélésre készültem egy kollégával, akit régről ismertem, Bernhárddal, a pohos osztrák életművésszel. Idáig ahányszor találkoztam vele, mindig valamilyen kávéházban találkoztunk és olyan ruházatban jelent meg, hogy homokos művésznek nézné az ember. Tegnap gyanúsan várt minket a felhőkarcoló recepcióján, egy háromrészes fekete öltönyben, amit szerintem erre az alkalomra vásárolt és úgy állt rajta, mint tehénen a gatya. Majd, mikor felmentünk a tárgyalóba, ott várt a teljes bécsi informatikai vezetőség, szépen kiöltözve, mint Szaros Pista Jézus nevenapján. Én egy inget vettem fel a farmeromhoz reggel és hosszas tanakodás után  végül nem egy csíkos pulcsiban csattogtam be megbeszélésre, hanem zakóban. Rozi szokta mondani, inkább túlöltözött legyen az ember, mint alulöltözött. Teljesen megértettem ennek a mondásnak az igazát. Meg kell szoknom, hogy én a központból jövök, és máshogy viszonyulnak úgy az emberhez, valamilyen eseményszámba megy, ha megjelenünk.

A bécsi irodaház pont olyan lepusztult és funkcionális, mint öt éve volt, amikor azt gondolták, maximum még 2-3 évet maradnak ott. Kiábrándító hely.  

Hazafele a napsütésben végigcsodálhattuk a tájat, mely az ősz színeit öltötte magára és az esti napsütésben fürdőzött. Meg is álltunk egy kicsit Mikulovban, a cseh-osztrák határon, annyira festményszerűen szép volt minden. Az a rész ott annyira gyönyörű, hogy mindenképpen vissza fogok menni oda, kicsit bebarangolni a dombokat, a kis hegyteteji kastélyt és a két apró kolostort. Szép helyek várnak még ebben a Csehországban, kalandra fel!