Már a hét második felében pedzegettük Rozival, hogy el kéne a hétvégén menni valahova. České Budějovice és Český Krumlov között vacilláltunk. Én tudtam, hogy a szüleimnek Český Krumlov a kedvence, mint utólag kiderült nem csak nekik, mert ez Csehország második legkedveltebb turista célpontja. Végül, kollégám, Petr hatására döntöttünk amellett, hogy Krumlovba megyünk, mert Budějovicéről azt mondta, hogy az egy koszos iparváros. Azt mondta, aludjunk meg Krumlovban és másnap ejtsük útba Hluboká várát. Én azt szerettem volna, ha két napra mennénk, de Rozi próbált a józan maradni, és mondta, hogy menjünk csak egy napra, hogy ne költsünk sokat. Ott aludtunk.

Szombaton reggel még ki akartunk ugrani a piacra, de az is meg egy csomó más üzlet is zárva volt. Sétáltunk egyet a környéken a januári napsütésben. Rozi itthon berakott egy mosást, tiltakozásom ellenére. Amikor visszaértünk, a mosógép kedvesen azt írta ki, hogy még 35 perc van a mosás végéig. Én már összepakoltam mindent és mint egy mérgezett egér járkáltam a lakásban. A mosás csak nem akart lejárni. Aztán, mikor elkezdtem volna lecsavarozni a lábujjaimat, végre elindultunk.

Český Krumlov Csehország déli részén található, nagyon közel az osztrák és a német határhoz, 40-40 kilométerre mindkettőtől. Krumlov régi neve Krumlau volt, és németajkúak lakták főleg. A város virágkora a középkorra esett, a 19. századra elvesztette jelentőségét, ennek köszönhetjük a sok szép megmaradt barokk és reneszánsz épületet. 1918-ban a krumloviak a frissen megalakult Csehszlovákiának megizenték, hogy toll a fülükbe, ők inkább Ausztriához kívánnak tartozni. Erre a dicső csehszlovák hadsereg bevonult Krumlauba, ott is maradt következő tavaszig. A várost átnevezték Český Krumlovvá, a németek nagy részét pedig a második világháború után annak rendje és módja szerint szépen kitelepítették.

Az út Krumlovba nagyon eseménytelen volt, 170 kilométer, ebből kb. 80 autópálya. Az táj Ausztriát idézi. Napsütésben indultunk, természetesen amint megérkeztünk Kumlovba elkezdett cseperegni az eső. Olyan jó kis nedves, csontig hatoló hideg volt.

A macskaköves szűk utcán nemsokára megláttuk a vár bejáratát, felfele indulva csodálatos kilátás nyílt a városra, amely szürke esőben fürdött. A város úgy festett, mintha egy középkorban játszódó meséhez készített volna valaki egy makettvárost.

Már négy óra is elmúlt mikor beültünk egy nagyon érdekes kávézóba, ahol jajgató asszonyok énekeltek felvételről. Mindenféle természeteses kacatot árultak, meg meleg teát és kávét, ami nagyon jól esett. Ekkor döntöttük el, hogy maradunk éjszakára. Gyorsan foglaltam egy szállást a Booking.comon, kicsit melegedtünk még, aztán továbbindultunk. Rozi nagyon fázott, ezért úgy szaladt át egyik boltból a másikba, mint méhecske májusban a virágok közt. Már nagyon éhesek voltunk, de egyik étteremben se volt senki és ezért nem mertünk bemenni. Végül már olyan éhesek voltunk, hogy ott tartottam, hogy elfogyasztom a következő szembe jövő japán turistacsoportból a legkisebb japánt. Végül benyitottunk egy helyre, amiről mondta Rozi, hogy gáz lesz, de itt legalább voltak. Igaz, minket letessékeltek a pincébe, ahol mi voltunk egyedül.

De nem bántuk, mert volt darts. És mi miközben befaltunk mindent, ami ehető volt, lejátszottunk négy partit. 4-5 évvel ezelőtt rendszeresen játszottam, és ez meglátszott most is, de Rozi nagyon jól tartotta magát. Ettől a játéktól a hely is jobb lett valahogy, olyan lepukkant szocialista vendéglátó hely volt, de a dartstól mindketten vigyorogva szedtük össze a cuccunkat és indultunk el a szállásunk felé. Miután délután foglaltam, egész jó áron sikerül szobát kapnunk egy négycsillagos szállodába, ami nagyon kellemes volt, azt leszámítva, hogy buggyantott tojásszag volt, amikor beléptünk az épületbe. A szoba egyszerű volt, de kényelemesek voltak az ágyak.

 

A becuccolás után elsétáltunk egy Kolektivnek nevezett kávézóba, ahol ettünk egy-egy sütit. Ez egy nagyon jó kis hely volt, ide a hétvége folyamán még kétszer visszajöttünk. Például lehetett játszani plüssjátékokkal, én egy aranyos plüsscicát választottam, az akarta mindig megharapni Rozit. A torták finomak voltak, és volt finom kávé is, ami azért Krumlovban (is) ritka sajnos.

Visszafele beültünk még egy teázóba, amiről már kívülről is lehetett látni, hogy nem kispályás, de ahogy beléptünk, látszott, hogy ezek a skacok tényleg értenek a dologhoz. A tealapon vagy 100 féle tea volt, amiből én jó ha ismertem ötöt, de Rozi is csak tétován lapozgatta, forgatta a kis könyvecskét. Végül nagy nehezen kiválasztottunk kettőt, én egy grúz fekete teát. Erről kiderült, hogy elfogyott. A franc. Szerencsére az elborult tekintetű pincér ajánlott egy másikat. Végül én egy török teát, Rozi pedig egy kínai kékeszöld teát választott. A srác megmutatta, hogy melyiket hogy kell inni, az enyémhez pl. nem cukrot, hanem feketeribizli lekvárt kaptam. Ettünk még wasabis mogyorót és friss sajtos arab kenyeret, mindkettő nagyon egyszerű és rohadt finom volt. A teázónak olyan hangulata volt, hogy az embernek kedve volt ott üldögélni és csak iszogatni a teát, halkan beszélgetni a teáról és a filozófiáról, amit képviselt.

 

Megfáradva tértünk vissza a hotelbe, ahol még lapozgattuk a könyveket, amiket vettünk. Például egy olyan kihajtogatós mesekönyvet, amely a cseh várakat és a hozzájuk tartozó legendákat mutatja be nagyon vicces illusztrációkkal. Nagyon jó kis nap volt, azt sajnáltuk egy kicsit, hogy esett az eső és borongós volt az idő, de másnapra jobbat ígértek.

A reggel gyönyörű napsütéssel ébresztett minket, elmentünk inni egy kávét egy kávézóba, ahol wc-illatosító szag volt és vágni lehetett a füstöt. Miután egy kicsit összeszedtük magunkat, elmentünk az  Egon Schiele Művészeti Központba, amit már előző nap kinéztünk. Schiele itt élt, és Rozi már Pesten is el akart menni a kiállítására. Schiele olyan kemény tolta, hogy a szeretőjével együtt elzavarta a békés Krumau városkája, most persze őt tartják a leghíresebb művészüknek. A kiállítások sajnos áprilisig szünetelnek, nem baj, addig meghúzzuk itt magunkat, mondtam a lánynak, aki a múzeum shopjában árusított. A shopban látható reprókból simán látszott, hogy Schiele nem volt az a romantikus alkat, ezért nem teljesen értettük, hogy egy ilyen fazon mit keresett egy ilyen képeslap városkában, de mindenképpen érdekes volt, ahogy például a várost látta, amilyen színekkel lefestette.

Ismét felmentünk a várba, ahol a napsütés a tegnapinál egy sokkal vidámabb kis városkát mutatott, bár olyan lapos szögben sütött a nap, hogy alig lehetett fényképezni. A vár pincéjében egy Miroslav Paral nevű fazonnak volt kiállítása. A bejárat kb. egynegyven magas volt, ezért egy kicsit félve ereszkedtem le a lépcsőn. A boltíves pincében groteszk, félig ember, félig állati csontváz kreatúrák szobrai váltakoztak hatalmas emberi ujjakkal és hiányos fogsorokkal. Én ehhez még nem vagyok kellően érett és szerintem nem is leszek.

A városban volt egy nagyon magas templom, amit egyszerűen nem találtunk. Már mint valami eszelős jártuk körbe újra és újra várost, de valahogy mindig elbújt, pedig ez volt a sziget legmagasabb épülete. Arra jó volt a dolog, hogy néhány eddig nem látott kis utcácskába tévedtünk és megtekinthettük Krumlov egyetlen öt csillagos szállodáját. Természetesen a templom a főtértől volt 50 méterre, amit már vagy 5-6-szor előtte átszelltünk. De a házak valahogy kitakarták. A templom belülről egy tisztességes barokk templomi belsőt mutatott, ahol látszott, hogy nem volt hiány aranyban, amikor az oltárt építették. Szerintem egy kicsit túl díszes volt.

 

Az óváros határában már reggel felfedeztük az Eggenberg serfőzdét, aminek étterme is volt, mondtam Rozinak, ezt a sört már 1560 óta főzik, mostanra már biztos finom lett. Így beültünk ebédelni. A hely valahol megrekedt a 90-es évek elején, szellemben és minőségben is. Helyi alapételt rendeltünk: malacsültet káposztával és knédlivel. A knédli olyan rossz volt, hogy kénytelenek voltunk helyette sült krumplit kérni. De az egész olyan gumi volt. Elég csalódottan oldalogtam át a shopnak nevezett kocsmába, ahol vettem még egy kevés Eggenberg sört, ami az ebéd legjobb része volt.

 

Hazafelé beugrottunk még Hlubokába, ahol sokak szerint Csehország legszebb kastélya áll. Hát nem tudom. Szép volt, meg minden, de Krumlov után olyan utánzatnak tűnt, és mint utólag kiderült, nem volt hamis az érzetem. Egy dolgot emelnék ki, egy kis üveg-kovácsoltvas kis passzázst és a kastély hátsó traktusában lévő fa és kovácsoltvas csipkézett teraszt. Ezek valóban nagyon szépek voltak. A nap már lebukóban volt és vele együtt a hőmérséklet is zuhanni kezdet. Gyorsan beszaladtunk  egy kávézóba, ahol meglepetésünkre egy magyar pár üldögélt a szomszéd asztalnál. A kávézót valószínűleg valaki bosszúból tervezte, mert a jó ízlésnek nyomát nem találtuk.

A hazaúton azt ecsetelgettük, hogy el kéne jönni valamikor nyáron is, biztos teljesen más arcát mutatná a város, akkor talán a Schiele-kiállítást is láthatnánk és a folyóparton se 5 percet ülnénk a padon vacogva. Két nagyon aktív nap után fáradtan, de rengeteg élménnyel gazdagabban érkeztünk haza, megismerve Csehország újabb kincsét.